Amikor a gyerekem a szemétből evett, meg minden, lehet hogy azért, mert időnként elfelejtettem, hogy vásároljak kenyeret. És akkor este 7 előtt 5 perccel, de még kicsik voltak, a pici 1,5 éves lehetett, a nagyobbik olyan 4 körül, nyár volt hála Istennek, nem tél. 7 óra előtt 5 perccel jutott eszembe, hogy nem vettem kenyeret, hát nyáron se lehet a két gyerekkel elindulni, ami jól kilépve 4 perc a közért, gyerekekkel nem érek oda. Hát mit csináljak, otthagytam a gyerekeket a lakásba, mind az őrült elrohantam a közértbe, és én nagyon elítélem a tolakodókat, állatira. De tudjátok ki állt sorba, marha sokan álltak, mert mindenkinek utoljára jutott eszébe, hát én sem, piff-paff előre repültem, levágtam a pénzt, és már ott se voltam. Hát én, hogy ezek a mocskosok mindig tolakodnak, de én most azért tolakszom, mert a két gyerek ott vár, nem lehet szarozni. Mit tudom én, hogy aki tolakszik miért tolakszik? Lehet hogy az unokáit hagyta ott. Nem tudom, csak ítélek. Ítélek, borzasztó szűk a látóköröm. Ha mi minden általunk elítélt cselekedet mozgatórugóját tudnánk, soha nem ítélnénk el senkit. A magunkét tudjuk, de a másikét nem, csípőből elítéljük. De ha azt mondom, hogy én ugyan tolakodtam, de az szabályt erősítő kivétel volt, meg különben is csak egyszer az életbe, de azok a tolakodók, nem baj, nem baj. "Soha el ne tévedj, ha hív a nagyvilág. Soha el ne engedj, szükségem van rád. Veled alszom el bárhol jársz, Ha egyszer megfogtál, hát vigyázz rám!" Ilyenkor jön kegyelmi pillanatként, tényleg elérkezik az ember életében ilyen, hogy nem tudok nem tolakodni. Minden betegségem, bármilyen betegségem legyen is, arra kényszerít, hogy azt csináljam amit elítélek. Nincs mese! Ennyi! Az igazi prevenció, betegségmegelőzés, gyakorlatilag nem más, mint amit elutasítok, azt fogadjam el. Mert ami engem zavar, én azt nem fogadom el. Nekem volt egy igen rövid ideig tartó szakasz az életemben, amikor azt hittem, hát én minden elfogadok. Egyszer csak beteg lettem. Mondom, hát én mindent elfogadok, hát ez hogy lehetek én beteg? És akkor eszembe jutott, hogy honnan tudhatom azt, hogy nem fogadok el, ha zavar. Úr Isten engem annyi minden zavar ebbe a szénakazalba, amitől én megbetegedtem, azt én meg nem találtam. Tehát nem, nehogy azt higgyük, hogy mi elfogadunk mindent. Bármi zavar, azt nem fogadom el, elutasítom, és meg fog jelenni az életemben. Az én betegségem pontosan arra kényszerít, nagy kegyelem, hogy elfogadó tudjak lenni azok iránt, akik tök úgy viselkednek mint én most a betegségembe. Tessék megnézni, minden betegségen átesett ember mennyire transzparens. Mennyire átragyog rajta a lényeg. Maga mögött hagyott egy csomó elutasítást, nagyon sokat. Miért segít a magyar egészségügy? Nagyon segít, és tökmindegy, hogy mellédiagnosztizáltak, tökmindegy, hogy félrekezelték. Nem attól gyógyul valaki, briliáns diagnózis, briliáns technikájú műtét, attól még simán meghalhat az ember. Mitől gyógyulnak? Most képzeljük el, fontos ember vagyok, a társadalmi hierarchián igen magasan, több nyelvvizsgám van, több diplomám van, anyagilag is jól állok. Én belépek a kórházba, ki leszek? Egy le nem írt nulla, négyes kórterem ketteskéje, és rájövök én ugyanúgy szarok mint az analfabéta, hogy semmibe nem különbözöm attól a tanyasi paraszt bácsitól, sőt kimegyek stikába bagózni a klotyóra. És úr Isten, micsoda klassz ember. Az életben nem találkoztam volna vele, ha nem bagós ő is én is és nem vagyunk a kórházba. Lenullázódunk. A kórházkapun kívül marad minden ami fontos, és aki bemegy az a lecsontozott lényeg. Már ettől meggyógyul az ember. Meg hát igyekszik marha gyorsan, minél előbb, hogy kikerüljön. Ez a fő hatásmechanizmus. Mi erre gondolnánk azt, hogy akkor elég csak így lelkileg. Pálról, a nagy druszámról, írják. Lukács trójai orvos volt, aztán amikor Pál sokat csavargott, és sok baja volt a Pálnak, biztos Tróján is elővette a hexencsúsz, azt bement az SZTK-ba, összefut Lukáccsal. Azt mondja, na gyere velem, úgy hogy aztán Lukács Pállal tart, és Pál izgága szivar volt, aztán összeakasztotta a bajszát mindenkivel, úgy hogy menekülnie kellett. Lényeg az, hogy fellebbezett a császárhoz, mert római polgár volt, elviszik őt Rómába közpénzen. Joppéba hajóra szállnak, mennek és Málta szigeténél hajótörést szenvednek, kikecmeregnek a partra és tűzet gyújtanak. Ahogy ott a faágak között, biztos rakott a tűzre Pál is, egy kígyó megmarja. Egy halálos mérgű kígyó. Pál lerázza oszt kutya baja nem lett tőle. Ó hát mindjárt tudták, hogy ez egy különleges ürge. Na most kétség kívül, van aki annyira egyensúlyba van a létezés egészével, hogy a kígyóméregtől se fog talajt. Kutya baja se lesz tőle, de a nagy többség nem így van. Mi attól, hogy próbáljuk a lelkünket gatyába rázni, attól nem mindig gyógyulunk meg, már csak azért, egyrészt nem jó irányba rázzuk a gatyánkat, a gatyába magunkat. Irdatlan sok tévhit van ezen a téren, figyelmen kívül hagyjuk a testünket. A testünk ugyan olyan szent, mint a szellemi mivoltunk, meg a legbelső énünk. Nincs alantas, a létezésben egyáltalán nincs alantas. Ez egy butaság. És ha valaki nem hiszi, hogy az én individumom, mi volt az, osztatlan egy egész mivoltomban elhanyagolható lenne a test, az igyon meg egymás után öt felest. Mit fog tapasztalni? Nem lesz ura testének, sőt még a szellemi mivoltának sem. Össze-vissza fog beszélni. Nincs olyan, hogy csak szellemi, csak testi, csak lelki, erről szó sincs. Valahol kell, a testnek ételt kell adni, hogy funkcionáljon. A nagy semmiből nem lehet fenntartani a testeket, a testem törvényeknek van alávetve. Az anyagtörvénynek, az élőanyag törvényeinek. Nem beszélve, hogy tökéletesen önszabályzó mechanizmus, és minden jól megy, amíg egyensúly van benne. Ezt az egyensúlyt fel lehet borítani kívülről is, belülről is. Lehet helyreállítani kívülről is, belülről is. Ez miden féle gyógyításnak az alapja. Tehát nem feleslegesek a gyógyítók egyáltalán. Még egyszer, soha semmi nem véletlen. Kivel találkozunk, mivel találkozunk? Mindig azzal találkozunk, amire vagy akire szükségünk van. Egy bunkó, hozzá nem értő orvoshoz akkor azzal fogunk találkozni. Félrediagnosztizál, félre kezel és ez válik a mi javunkra. Hát ilyenek vagyunk. Arra van szükségünk. Ez az egész betegség kérdése, mert miért vagyok én beteg? Azért, hogy elfogadjam már, és megszületik bennem az elfogadás. Egész-ségesebb lettem. És így hagyjuk el a mi, minket, illúzióinkat, az elítélésünket. Olyan illúzióinkat, amit belénk vertek, amit megtanultunk, mi magunkévá tettük, azonosítottuk magunkat vele. Mikor adjuk fel, ha korábban nem? A küszöbön, halál kapujában. Mert a halálos betegség is, de a betegség nem ellenség, az kegyelem. Segít az elfogadáshoz, de mivel szabadok vagyunk, bármikor elítélhetem továbbra is. Elutasíthatom továbbra is amit addig elutasítottam. Akkor is elsegít a betegség a teljesig. Minden betegség a teljességhez segít hozzá, az egész-séghez segít hozzá. Mert a halál küszöbén tökéletesen világossá válik számunkra, és mindenki számára, hogy amit én elítéltem, amit én rossznak tartottam, az egészben meg van a maga nagyon-nagyon fontos szerepe. Csak nem is engedték, hogy lássam. Figyeljük a gyereket, az semmit nem ítél, és milyen embereket szeretünk mi nagyon? Aki megértő, aki nem ítél el minket. Mi miért félünk a többi embertől, mert elítélnek minket. Aki ítél, megítél minket, az még nem érett, annak van egy csomó illúziója, hogy ez a jó, az a jó. Figyeljük meg, vannak ilyen tévhitek, hogy minden öreg bölcs, nem, lehet olyan hülye öregeket látni, hogy ihaj! Játszótérre jártam a gyerekeimmel, ott sakkoztak az öregek, hát a kiskamaszok érettebbek voltak mint azok. Volt olyan, hogy ölre mentek. Agyrém! De miért az időseknél? Mert jó sebzettek már, jó sok illúzióval kevesebbjük van. Sokkal jobban megértik. Az érti meg a másikat, akinek elvesztek már az illúziói, és illúzióvesztésekor sebződött, érzékenyebbé vált. Ezek a sebek a valóságra nyitottak kaput bennük, és megértőbb és elfogadóbb. Mert nem az ítélőt szeretjük,- utáljuk! Ítélettől mi félünk, ahol szeretet van ott nincs ítélet. Az ítélet a szeretetlenség legbiztosabb jele. Az emberi közösségtől ne várjunk szeretetet, mert annak nem az a dolga. Ez is egy fikció, de az emberi közösség az ítél, és az ítéletnek helye is van. Kirekeszt, vagy befogad, de ítél. Az én életemben az ítéletnek helye van, mert a lehetősége meg van, csak értelme nincs. De bárkiről mondjak is ítéletet, most már nagyon jól tudjuk, magunkról mondunk ítéletet. Arról az önmagunkról, akit nem ismerünk. Ezért ki a mi legjobb segítőtársunk az egész-ség és a teljesség felé? Az az ember, akit alig tudok elviselni. Miért? Mert ő maga mutatja meg az önmagam előtt rejtett arcomat. Minden embernek, akit ki nem állok, a nyakába kéne borulni, hogy jaj de jó hogy vagy, jaj de jó hogy utállak téged mint a bűnt, mert önmagam idiotizmusával tudok szembenézni. A betegségnél van egy nagyon veszélyes dolog, hogy ha valaki ezt nagyjából tudja, hogy mi jelenik meg a betegség során a testünkben, az általunk elutasított. Az általunk el nem fogadott, hogy ne ítéljük meg a beteg embert. Aki beteg embert mi elítélünk, mert hát biztos azért lett beteg, hogy, ez az ember megmutatja nekünk, hogy mi az én, mi a mi további utunk. Minden beteg ember a mi terheinket is hordozza. Minden beteg ember egy jel nekem, azért találkoztam vele. Mi nem fogunk olyan beteggel találkozni, aki nekünk nem segít a puszta létével. Mikor szakítok én meg egy kapcsolatot? Arról szó esett, hogy abban a pillanatban amikor bármilyen erőszakkal fordulok a másik felé. Milyen erőszakok ezek, és mire érdemes odafigyelni, hogy felül tudjunk kerekedni, nem harccal, a bennünk lévő állaton, ami mindig belerondít az emberi kapcsolatokba. Ilyen a ragaszkodás. Most a ragaszkodás alatt én azt értem, hogy foggal körömmel ragaszkodom a másikhoz, hogy kisajátítom. Mi lesz ennek az eredménye, hogy a másik el fog menekülni. Pedig én pontosan azért ragaszkodom hozzá, hogy ne menjen el, mert félek, hogy megszűnik a kapcsolat. Én szakítom meg a kapcsolatot. Van egy, az egész létezés lényegét érintő paradoxon. Nem én találtam ki, hanem az a palesztin ácsmester, aki ott vándortanítóskodott, akit úgy hívtak mellesleg, hogy Jézus. Ő mondta azt, "ha meg akarod nyerni, elveszíted azt, s ha elveszíted, megnyered azt” Hogyan lehet magunkhoz elszakíthatatlan lánccal odakötni a másikat, úgy hogy a másik tökéletesen szabad. Ennél jobb kötőanyag nem lehet. Holott mi a félelmünktől pontosan az ellenkezőjét tesszük. Miért eredményez elszakíthatatlan szálat? Azért mert ezt nem kapja meg mástól, más ki akarja sajátítani, más rá akar telepedni, a másik nem akarja elengedni, a másik számon kéri, a másik követelőzik, elvárásokat támaszt, amit bír az ember X ideig. Gondoljuk, hogy milyen hosszú házasságok is vannak, de aztán egyszer csak teli lesz a dűzni. János bácsi, megtörtént eset, Szeged környéki tanyavilágba, bement a rendőrőrsre, hogy agyonvágtam az asszonyt. Hát röhögtek, ismerték János bácsit, és az asszonyt is ismerték. De, hát mondta, tényleg agyonvágtam. Fölkerekedtek, kimentek, tényleg ott ült az asszony az asztal mellett és látszott, hogy fejszével csinálták meg a választékát. Kérdezték tőle, és veszekedtek? Nem, nem szóltunk mi egymáshoz vagy 30 éve. És mégis hogy történt? Vágtam a gyújtóst, és tényleg ott volt a frissen vágott gyújtós a sparhelt mellett szépen fölslihtolva, és utána? Kimentem a fejszéért, bejöttem, azt fejbe vágtam az asszonyt. És miért tette? Elegem volt! Ennyi! Semmi méreg se volt benne, semmi. Puff, meg volt a választék. Van aki lemegy egy doboz gyufáért, és 3 hónap múlva írja Torontóból, hogy elegem volt. Mert elég hosszan tűrőek vagyunk. Ugyanis, ugye szó esik arról, hogy a legkisebb erőszaknál megszűnik a kapcsolat. Kisajátításnál igen, azonnal megszűnik. A követelőzésnél, számonkérésnél, elvárásoknál megszűnik. De itt a szerencse, hogy van azért olyasmi is, hogy érzelem. Az érzelem, bár tudjuk, hogy változó, sokkal nagyobb a tehetetlenségi nyomatéka, mind a szeretetnél, mert a szeretet a pillanat kegyelme, itt és most el tudom fogadni. Aztán a következő pillanatban már megint nem tudom elfogadni. Hogy a szeretetlenség pillanatait, vagy a nem pillanatait simán átvészeljük az érzelmekkel. Másik, hogy az egymásra utaltság, az hogy megtapasztaltam én is, és megtapasztalta a másik is, hogy vannak elfogadás pillanatok. Amikor nincs szeretet, nincs kapcsolat, mert az emberi kapcsotok vagy szereteten alapulók vagy semmilyenek, de ezek a semmilyen kapcsolatok, a bennünk lévő állatnak a ragaszkodása. Akkor ott vannak a múlt emlékei, nagyon sok kötőanyag van, de ezeknek a szakítószilárdsága sem végtelen. Igen, megszakad a kapcsolat, de újraköthető a kapcsolat. És ez is történik, egyszer van, egyszer nincs, de amit nem bír ki egy kapcsolat, ami nélkül nem megy, a szeretet nélkül. Nem tudok mást mondani, elég a szeretetnek a felvillanása, hogy egy kapcsolat tartós és szilárd legyen, de a szeretet csak szabadságban fogant. Mindenkinek az az igénye, hogy a másik önként, boldogan és a saját döntése révén akarjon velünk lenni. Pontosan ezt akadályozzuk meg akkor, hogy ha bármilyen szinten erőszakot alkalmazunk. Az a probléma, hogy amikor azért teszek valamit, hogy a másik az enyém legyen, ezzel akadályozom meg, hogy az enyém legyen. A másikért való kapcsolatba nem kell semmit sem tenni, mihelyt teszek érte valamit, akadályozom. Tudni illik, ha erővel fordulok a másik elé, hogy mi az az erő? A megváltoztatás eszköze. Tehát, én meg akarom őt változtatni, hogy szeressen engem, vagy kedves, vagy legyen ilyen vagy olyan. És amikor ez az erő megjelenik mit idéz elő a másikban, és mindannyiunkban, ezt magunk is megtapasztalhatjuk. Amikor valaki erővel fordul felénk, azonnal bezárunk, de abban a pillanatban bezárunk. Isten és az ember kapcsolatáról, vagy a János akiről már szó volt. Ő ír egy teljesen eszement könyvet, úgy hívják hogy Apokalipszis, a jelenések könyvének is szokták mondani. A kinyilvánítások könyve, teljesen érthetetlen könyv, aztán mindent belemagyaráznak. Azért van benne egy pár igen tiszta, és szép mondat is, mindegyik szép, mert nagyon szép költői, prófétai munka az Isten és az ember viszonyáról. Jól figyeljünk ide, most már tudjuk, hogy János hogy definiálta, az isteni szeretet az Isten. Isten és az ember kapcsolatáról pedig ezt a gyönyörűséges mondatot írja le: "Isten így szól az emberhez, itt álok az ajtód előtt és zörgetek". Ennyi! Mindenki aki szeret, aki odaadott, ott áll a másik szabadságának az ajtaja előtt és jelzi, hogy itt vagyok. De ezen az ajtón csak belül van kilincs, kívülről kinyithatatlan. Ha feszegetik kívülről az ajtót, még inkább megerősíti, még inkább hevederzárat rak rá az ember. De mindannyiunknak ott van a szabadságunk zárt ajtaja, és ha zörget valaki és kinézek a kukucska nyíláson, és mondja, hogy nyisd ki, mert akkor leszel boldog, stb. csupa erő. Mit fogok csinálni? Félek! Az erő félelmet kelt bennünk, én ki nem nyitom, mikor farkas van ott az ajtó előtt, ki nem nyitom. De zörögnek, kinézek és ott van egy kisbaba, kinyitom és a szívemre ölelem. Ha nem lesztek olyanok mint a gyermekek, nem mentek be. Ha nem vagyon gyenge, védtelen, kiszolgáltatott, nem fogják kinyitni. Én sem nyitom meg, senki sem az erőnek nyit ajtót, hanem mindig a gyengeségnek. Soha nem tudom magam belopni a másik szívébe, hogy ha erős vagyok. Az erő annyit jelent, hogy változtatni akarok őrajta, hát egyből bezár. Aki engem meg akar változtatni, és itt az engem ez mindenki külön-külön, ott előtte bezárom az ajtót. Engem nem akarjon megváltoztatni senki. Miért? Mert tudjuk, hogy tökéletesek vagyunk. A kisebbrendűségi érzés a létezésünk felszíne. Az emberi kapcsolatok sose felszín, az mindig a legmélye. Ha mi bebocsátást akarunk nyerni bárkinek a szívébe, merjek gyenge lenni. Erre szokták mondani, vállald önmagadat. Melyik önmagamat? Az én gyenge önmagamat. A rászorulót, mert nagyon rászorulunk a másikra. Kevesek vagyunk, meg túl sok is. Ha nincs a másik, akkor nem tudom kinek odaadni magam. Hogy szeressek, kell hozzá a másik. Ezért vagyunk kevesek, ezért keressük a kapcsolatokat, hogy kinek adhassam oda magam. Egy kapcsolatért semmi mást nem tehetek azon kívül, hogy én odaadom magam. Ehhez az kell, hogy falak nélkül legyek, tehát elfogadjam őt annak aki, és olyannak amilyen, és akkor az odaadottságom az nyilvánvaló és szép. Én ettől leszek boldog. Ő nem lesz boldog, ő akkor lesz boldog, hogy ha ő is mer falak nélkül lenni, de a falak nagyon jól megvédenek minket minden rossztól. De ezek a falak megvédenek attól is, hogy a másik szeretete elérjen hozzánk. A másik csak akkor fogja megtudni, hogy szeretve van általam, ha ő is szeret, addig nem. De én nem attól leszek boldog, hogy ő szeret vagy nem szeret. Én attól leszek boldog, hogy én szeretem őt. Hogy én vagyok odaadott, én ebben teljesedem ki. Minden ami manipuláció, minden ami erőszak, minden ami a másik megváltoztatására törekvő, akár úgy hogy nyisson, az pontosan az ellenkezőjét éri el. Ha mindenről lemondok, meg hogy gyenge, védtelen és kiszolgáltatott legyek, akkor fog nyitni a másik, és mi is akkor nyitunk. Mikor szeretjük meg a másikat? Amikor megérezzük és megismerjük a gyengeségét. Az erő az riaszt, a gyengeség az egyetlen valóságosan vonzó. Hát miért szeretjük a gyerekeket? Irtó gyengék, irtó védtelenek, irtó kiszolgáltatottak és rászorulók.