Armando Torres

Találkozók az utolsó Naguallal

____________________________________________________________________

Beszélgetések Carlos Castanedával

A mű eredeti címe:

Encounters with the Nagual

Conversations with Carlos Castaneda

First Light Press, 2004.

Tartalom

Ajánlás

Juan Yoliliztli előszava

Bevezetés

Első rész: Románc a tudással

A varázslók forradalma

Önfontosság

A harcos ösvény

A halál tudomása

Energetikai szivárgás

Összegzés

A csend küszöbe

Második rész: Harcosi párbeszéd

Első fejezet: Fogalmi telítődés

Hiteink leltára

Hinni hit nélkül

A csend gyakorlása

Második fejezet: A minimális esély

Nincs szükség tanítókra

Ismerd meg önmagad!

Harmadik fejezet: Erőnövények

A gyűjtőpont rögzülésének csapdája

Álmodás és ébrenlét

Az észlelés kapuja

Az álmodó alakmása

Negyedik fejezet: A cserkészés művészetének tanítása

A nagual ismertetőjegye

A vacak kis zsarnokocskák becserkészése

Ötödik fejezet: Észlelési egyneműség

A tudomás ragadozói

Megszabadulás az idegen elmétől

A gyűjtőpont elmozdulásai

Hatodik fejezet: A gyűjtőpont túlélése

Ciklikus lények

A varázslók alternatívája

A végső döntés

Hetedik fejezet: Az ősi Mexikó látói

Vissza a gyökerekhez

A második figyelem antennái

Nyolcadik fejezet: A nagualizmus igazolása

Újra az alapoknál

Hiszek, mert úgy akarom!

Kilencedik fejezet: Átlépés a tudás új szakaszába

Találkozó az álmodással

A tanítások eljuttatása a tömegekhez

Mágikus mozdulatok

Tizedik fejezet: A leszármazási ág lezárása

Az ösvény továbbfejlődése

Az új korszak látói

Intellektuális felkészítés

Tizenegyedik fejezet: A nagual feladata

Látogató a kriptában

Harmadik rész: A háromágú nagual szabálya

Bevezetés

Az ómen

Mi a Szabály?

A Szabály eredete

Egy személytelen organizmus

A társaság összegyűjtése

A társaság szerkezete

A Szabály célja

Háromágú nagualok

A Szabály háromágú nagualra vonatkozó része

A modern látók szerepe

Negyedik rész: Az ősi látók világa ma

A jelenben

Ajánlás

Szeretném kifejezni hálámat mindazoknak, akik segítettek utamon, különösen Carlos Castanedának, hogy célt és szépséget hozott az életembe.

Azoknak jegyzem könyvemet, akik értik, miről beszélek. 

Armando Torres

Juan Yoliliztli előszava

Armandóba véletlenül botlottam Közép-Mexikó hegyei között, egy erőhelyen. Azonnal baráti rokonszenvet éreztem iránta, s beszélgetésünk alakulása arra ösztönzött, hogy bevalljam: abban a kiváltságban volt részem, hogy találkozhattam Carlos Castanedával. Armando azt felelte, hogy ő is ismerte Carlost, sőt még könyvet is írt a tanításairól. Nagyon kíváncsi lettem, és megkértem, meséljen egy kicsit a könyvről, de ő közölte, hogy az időpont nem megfelelő. Új keletű ismeretségünkre való tekintettel nem forszíroztam tovább a dolgot.

A köztünk lévő jó viszony azóta is megmaradt; számos kérdésről eszmét cseréltünk, s Carlosról is esett szó néhányszor. De csak nemrég sikerült bepillantást nyernem az említett műbe, annak ellenére, hogy régen összebarátkoztam azokkal, „akik odakint sétálnak”.

Rettentően izgatott lettem, amikor először olvastam a kéziratot, mert végre megértettem Carlos tanításainak egyik leghomályosabb tételét, A Szabály háromágú nagualra vonatkozó részét, és azt a vállalkozást, amely don Juan leszármazási ágának globális szinten való megújítását célozta. Armando elmondta, hogy Carlos utasítása szerint meg kell osztania az emberekkel ezt az információt, és engem is megkért, hogy segítsek neki teljesíteni a feladatát.

Mivel a kézirat nagyon rövid volt (alig harminc oldalnyi), azt javasoltam, hogy egészítse ki Carlos előadásainak szövegével. Egyetértett a javaslattal, s készített egy válogatást a tanításokból, a nyilvános előadásokból és a személyes beszélgetésekből. Hogy olvasható formába öntse az anyagot, nem kronológiai sorrendet követett, hanem tartalmuk szerint csoportosította a tanításokat. Előfordult, hogy Armandónak rekonstruálnia kellett az elhangzottakat, Carlos gesztusai és arcjátéka ugyanis sokat hozzátett a szóbeli előadáshoz, amit ráadásul időnként anekdotákkal és egyéb kommentárokkal szakított meg.

Rendkívüli ajándékként Armando a könyv végére csatolt egy rövid leírást azokról a tapasztalatokról, melyeket a varázslók egy másik csoportjának körében szerzett.

Könyve egyszerű és őszinte, éppen ezért rendelkezik azzal az erővel, mely a témával kapcsolatos más művekből hiányzik. Nagy öröm volt számomra, hogy segíthettem a nagyközönség elé tárni, s biztos vagyok benne, hogy értékelni fogják Carlos Castaneda műveinek kedvelői.

Juan Yoliliztli

Bevezetés

A nevem Armando Torres és ennek a könyvnek a megírásával egy évekkel ezelőtt kapott feladatot kívánok teljesíteni. 1984 októberében találkoztam Carlos Castanedával, egy ellentmondások és viták övezte antropológussal, aki több könyvet is írt a varázslásról. Ez idő tájt még nagyon fiatal voltam. Válaszok után kutattam, számos spirituális hagyománnyal megismerkedtem, és szerettem volna találni magamnak egy tanítót. Carlos az első pillanatban világosan a tudomásomra hozta, mi a véleménye a dologról.

– Nem ígérhetek semmit – mondta. – Nem vagyok guru. A szabadság egyéni döntés, és mindegyikünknek vállalnia kell a felelősséget a csatáiért.

Első beszélgetéseink egyikén Carlos arról beszélt, mennyire elítéli az emberek bálványimádásra való hajlamát, amely arra készteti őket, hogy másokat kövessenek, és kész válaszokat várjanak tőlük. Azt mondta, hogy ez a viselkedésmód nyájmentalitásunk maradványa.

– Aki komolyan meg akarja érteni a varázslók tanításait, annak nem kell vezető. Elég az őszinte érdeklődés – és az acélkemény mersz. Ha a szándékod hajlíthatatlan, saját magadtól is rátalálsz majd mindenre, amire csak szükséged van.

Ebből a kiindulópontból bontakozott ki a kapcsolatunk, így határozottan állíthatom, nem vagyok Carlos tanítványa a szó hagyományos értelmében. Mi csupán meghatározott időközönként elbeszélgettünk. De ez is elégnek bizonyult számomra ahhoz, hogy elhiggyem: az igazi ösvény alapja az eltökéltség, hogy feddhetetlenek legyünk.

A fő ok, amiért úgy határoztam, közreadom átélt tapasztalataim egy részét, a hála volt. Carlos példásan viselkedett mindenkivel, akit a jó szerencse az útjába sodort, mivel a nagualok természete az, hogy az erő ajándékait adják. Rengeteg inspirációt merítettem a vele való ismeretségből; elhalmozott történeteinek, tanácsainak és tanításainak gazdagságával. Nagyon önző volnék, ha ezeket az ajándékokat megtartanám magamnak, hiszen Carlos a teljes szabadság harcosaként maga is mindent megosztott a körülötte lévőkkel.

Egyszer azt mondta, minden éjszaka leül, és lejegyzi azon tudás töredékeit, amelyet Juan Matus nagualtól, egy észak-mexikói jaki törzsbéli idős varázslótól és a jótevőjétől, don Genaro Florestől, egy erőteljes mazaték indiántól, a don Juan vezette tudós emberek körének egyik tagjától tanult. Hozzátette még, hogy az írás lényeges eleme személyes összegzésének, és nekem is ugyanezt kell tennem mindennel, amit a beszélgetéseink során hallok.

– Mi van, ha nem emlékszem valamire? – kérdeztem.

– Ebben az esetben az a tudás nem a te számodra volt. Összpontosíts arra, amire emlékszel.

Carlos nem csupán azért tanácsolta nekem mindezt, hogy információkat raktározzak el, melyek majd a jövőben hasznosak lehetnek, hanem egy ennél sokkal fontosabb okból: hogy szert tegyek az alapvető önfegyelemre, amely nélkülözhetetlen a későbbi varázsló gyakorlatokhoz.

Carlos úgy írta le a varázslók célját, mint felsőbbrendű vállalkozást, mely arra irányul, hogy kiragadják az emberi lényeket észlelési korlátaik közül. Amikor az emberek visszanyerik az irányítást saját érzékelésük felett, végre ráléphetnek az energia megőrzésének ösvényére.

Kijelentette, hogy a varázslók minden tettét a gyakorlatiasság sürgető érzése kell, hogy átjárja. Más szavakkal, a harcosnak hajlíthatatlanul kell összpontosítania az emberi lények valódi céljára, a Szabadságra.

– A harcosnak nincs ideje lazítani, mert a tudomás kihívása teljes körű, azaz napi 24 órás maximális éberséget követel.

A vele és más tudós emberekkel való találkozásaim alatt olyan események tanúja voltam, amelyek racionális szemszögből nézve nem nevezhetők egyébnek, mint természetfelettinek. A varázslók számára azonban a távolbalátás, a jövőbeli események ismerete vagy a párhuzamos világokba való utazás szokványos jelenségek mindennapi tevékenységeik során. Természetesen mindaddig, míg a saját bőrömön nem tapasztaltam ezeket, magam is úgy gondoltam, az egész hiú fantázia, vagy a legjobb esetben is puszta szókép.

De ilyen a varázslók tudása: vagy megszoksz, vagy megszöksz. Nem tudsz semmit megmagyarázni vagy intellektuálisan „igazolni”. Az egyetlen dolog, amit tehetünk, az az, hogy átültetjük a gyakorlatba, s felfedezzük  létezésünk természetfeletti lehetőségeit.

Armando Torres

Első rész

Románc a tudással

 _________________________________________________________

A varázslók forradalma

Egy elegáns ház második emeletén gyülekeztünk, hogy meghallgassunk egy ismert előadót. Tizenkét ember volt jelen, akik közül egyet sem ismertem, kivéve a barátomat, aki meghívott. Várakozás közben kedélyesen elcsevegtünk egymással.

A vendég azonban még két óra elteltével sem érkezett meg. A jelenlévők arcán már felfedezhetőek voltak a fáradtság első jelei; végül néhányan feladták, s beletörődve távoztak. Egyszer csak egy belső késztetésnek köszönhetően kihajoltam az ablakon: a vendég éppen akkor tűnt fel. A tekintetünk összetalálkozott.

Hirtelen erős szélroham tört be a szobába, amitől a papírok szanaszét repültek. Néhányan még akkor is az ablakokat próbálták bezárni, amikor Carlos belépett a helyiségbe.

Máshogy nézett ki, mint amire számítottam. Alacsony volt, zömök, szürkés hajjal, sötét, kissé ráncos bőrrel. Hétköznapi módon öltözködött, ami tíz évvel fiatalabbnak mutatta. Vidám, élettel teli arca sugárzott a rokonszenvtől. Úgy tűnt, nagyon boldog, hogy velünk lehet, és számunkra is valódi élvezet volt a társaságában lenni.

Mindenkivel kezet fogott, majd közölte, jól használjuk ki a rendelkezésre álló időt, mert még máshová is el kell mennie. Kényelmesen elhelyezkedett az egyik fotelban, és megkérdezte, hogy miről akarunk beszélgetni. Aztán mielőtt még válaszolhattunk volna, magához ragadta a kezdeményezést, és elárasztott a történeteivel. Elbeszélése közvetlen volt és magával ragadó, vicceket mesélt, s közben látványosan gesztikulált.

Carlos úgy utalt a nagualizmusra, mint ideák és gyakorlatok összességére – beszélt a történeti fejlődéséről, s arról, hogy a varázslók kinyilatkoztatásainak köszönhetően a modern emberek hihetetlen esélyhez jutottak. Később a tudomásnak azt az összetett manőverét kezdte taglalni, amellyel a látók foglalkoznak: a gyűjtőpont elmozdítását. Ez a téma teljesen új volt számomra, így csupán arra szorítkozhattam, hogy figyeljek és jegyzeteljek. Szerencsére Carlosnak az volt a szokása, hogy megismételte a főbb elképzeléseket, ezért nem esett nehezemre követni előadásának menetét.

A beszélgetés vége felé beleegyezett, hogy válaszoljon a kérdésekre. Az egyik jelenlévő azt szerette volna tudni, hogy mi a varázslók véleménye a háborúról.

Carlos bosszúsnak látszott.

– Mit akarsz, mit mondjak? – kérdezte. – Hogy mind pacifisták? Nos, nem azok! Átlagemberként az a sorsunk, hogy egyáltalán nem törődünk velük. Egyszer s mindenkorra meg kell értenetek: a harcosok harcra születtek! Akkor érzik jól magukat, amikor háborúznak.

Carlos reakciójából ítélve úgy tűnt, a kérdés érzékenyen érinti. Kifejtette, hogy a kicsinyes csatározásoktól eltérően, amelyekbe az emberek állandóan belekeverednek társadalmi, vallási vagy gazdasági okokból, a varázslók háborúja nem közvetlenül mások ellen irányul, hanem a saját gyengeségeik ellen. Ugyanígy, a varázslók békéjének sincs semmi köze ahhoz az alárendelt helyzethez, amelybe a modern embert kényszerítették. A varázslók békéje a belső csend és fegyelem zavartalan állapota.

– A passzivitás erőszaktétel az alaptermészetünkön, mert eredetileg mind félelmetes harcosok vagyunk. Minden emberi lény született katona, akinek az élet-halálharc világában a helye.

Nézzétek a dolgot így: végül is, mint spermiumoknak, mindegyikünknek meg kellett küzdenie az életért – mivel a több milliónyi versenytárs közül csak egy lehet a győztes –, és mi győztünk! És most, hogy csapdába ejtettek ennek a világnak az erői, a harc tovább folytatódik. Közülünk sokan azért küszködnek, hogy darabjaikra hulljanak és meghaljanak, míg mások azért, hogy az életüket és a tudomásukat minden áron megtartsák. Itt nem létezik béke! A harcos tudatában van ennek a ténynek, és az előnyére fordítja. Folyamatosan szítja az élet parazsát, amelynek a létezését köszönheti. A harcosok a tudomás új szintjeihez való hozzáférést kutatják.

Carlos kijelentette, hogy a szocializáció során engedelmességre szoktatják az emberi lényeket – ugyanúgy teszik ezt, mint a háziállatoknál: büntetéssel és jutalmazással.

– Arra kondicionáltak bennünket, hogy természetellenes viselkedési normákat kövessünk. Ettől elpuhulunk, és elveszítjük kezdeti lendületünket; végül szellemünk szinte már egyáltalán nem is ad életjelt magáról. Harcból születtünk, de társadalmunk tagadja alapvető hajlamainkat és megsemmisíti harcosi örökségünket, hogy ne válhassunk mágikus lényekké.

Hozzátette még, hogy a változáshoz egyetlen út vezet: ha olyannak fogadjuk el magunkat, amilyenek valójában vagyunk, és ebből az állapotból kiindulva teszünk erőfeszítéseket.

– A harcosok tudják, hogy egy ragadozó univerzumban élnek. Sosem eresztik le a pajzsukat. Bármerre néznek, mindenhol küzdelmet látnak, és ez a küzdelem tiszteletet érdemel, mivel életre-halálra szól.

Don Juan mindig csinált valamit, izgett-mozgott, jött-ment, támogatott ezt, elvetett azt, feszültséget provokált, majd kipukkasztotta és szélnek eresztette. Elkiáltotta a szándékát vagy csendben maradt. Élt, és élete a világegyetem árapályát tükrözte.

Don Juan azt mondta, hogy életünk folyamatos áramlásban van, a minket teremtő robbanás pillanatától egészen a halálunkig. Ez a két történés lényegi fontosságú, mert azokra az eseményekre készítenek fel, melyek ezután várnak még ránk.

– És mi állít bennünket egy vonalba ezzel az áramlással? A szakadatlan küzdelem, amely csak a harcosra jellemző! Emiatt él minden dologgal mély harmóniában.

A harcos számára a harmónia az áramlás követését jelenti, nem pedig azt, hogy mozdulatlanná dermed a sodrás közepén, és megpróbálja kiépíteni ott a lehetetlen béke mesterséges szigetét. A harcos tisztában van vele, hogy csak maximális feszültség mellett adhatja önmaga legjavát.

Úgy keresi az ellenfelét, mint egy harci kakas – mohón, elragadtatással, tudva, hogy a következő lépés végzetes lehet. A harcos ellenfele azonban nem egy másik ember, hanem saját ragaszkodásai és gyengeségei. Roppant feladatot vállal: összepréseli energiájának rétegeit. Halála pillanatában ezek a rétegek nem válnak el egymástól, és a harcos tudomása nem pusztul el.

– Tedd fel magadnak a következő kérdést: Mihez kezdek az életemmel? Van célja? Elég tömör?

A harcos elfogadja a végzetét, bármi legyen is az. Azért harcol, hogy megváltoztassa a dolgokat, s földi utazását kivételessé formálja. Mérsékli akaratát, így semmi sem térítheti el a céljától.

Az egyik jelenlévő feltette a kezét, s megkérdezte, hogy a harcosok hogyan képesek a harcos ösvény elveit összebékíteni társadalmi kötelezettségeikkel.

– A varázsló szabad és fütyül a társadalmi kényszerekre – válaszolta Carlos. – Önmagáért vállal felelősséget, nem másokért. Tudod, hogy miért ruháztak fel az észlelés képességével? Rájöttél már, hogy miféle célt szolgál az életed? Leszámoltál már állati végzeteddel? Ezek a varázsló kérdései – az egyetlenek, amelyek valóban változást idéznek elő. Ha érdekel más emberek sorsa, akkor előbb ezekre a kérdésekre válaszolj! A harcos tudja, hogy csak a halál kihívása adhat értelmet az életének. A halál azonban személyes ügy. Ez a kihívás mindannyiunknak szól, de csak a komoly harcosok fogadják el. Ebből a szempontból nézve a közönséges ember aggodalmai pusztán egomániájának visszatükröződései.

Carlos kijelentette, hogy sose tévesszük szem elől azt a tényt, hogy a harcos elkötelezettsége – aziránt, amit ő tiszta megértésnek nevezett – létállapot, mely a belső csendből ered.

– A harcos elkötelezettsége nem csupán átmeneti ragaszkodás annak a kornak a modalitásához, amelyben ő történetesen él.

Carlos közölte, hogy társadalmi kötöttségeink képzetét mások ültetik belénk. Az érzelmi zűrzavar, a félelem és bűntudat, és az a vágy, hogy másokat vezessünk vagy hogy minket vezessenek, nem tudatunk természetes fejlődésének velejárói, hanem kollektív elménk termékei.

– A modern ember nem vívja meg a saját csatáit. Helyette idegen háborúkba keveredik, amelyeknek semmi közük a szellemhez. Természetesen a varázslókat ez az egész hidegen hagyja!

A tanítóm azt szokta mondani, hogy nem tiszteli azokat a megegyezéseket, amelyeket a távollétében kötöttek: „Nem voltam jelen, amikor úgy határoztak, hogy hülyének kell lennem!” Ő különösen nehéz körülmények közé született, de volt bátorsága valami mássá válni, és nem hagyta, hogy a körülmények uralkodjanak felette. Úgy gondolta, az emberiség helyzete általában véve rettenetes, és nagyobb hangsúlyt fektetni egyik vagy másik embercsoportra a rasszizmus nyílt formája.

 – Don Juan azt ismételgette, hogy ebben a világban csak kétféle ember létezik: azok, akiknek van energiájuk, és azok, akiknek nincs. Állandóan embertársai vaksága ellen küzdött, és mégis feddhetetlen maradt. Nem avatkozott bele senki dolgába. Amikor megpróbáltam elmagyarázni neki, miért törődöm az emberekkel, rámutatott ereszkedő tokámra, és azt mondta: „Ne álltasd magad, Carlitos! Ha az emberiség állapota komolyan érdekelne, akkor nem úgy bánnál magaddal, mint egy disznóval!”

Arra tanított, hogy a szánalom érzése elfogadhatatlan a harcos számára, mert forrása az önérdek. Gyakran előfordult, hogy rámutatva egy-egy szembejövő emberre megkérdezte: „Talán azt hiszed, hogy különb vagy nála?” De arra is ráébresztett, hogy a varázslói szolidaritás nem érzelgősségből fakad, hanem egy felsőbb parancs következménye.

Könyörtelenül becserkészte érzelmi reakcióimat, s eközben elvezetett előítéleteim gyökeréhez, hogy felismerjem, az emberekkel való törődésem nem más, mint trükk. Azzal próbáltam elszökni önmagam elől, hogy a problémáimat másokra vetítettem ki. Don Juan megmutatta, hogy az együttérzés, abban az értelemben, ahogyan ezt a szót használjuk, mentális betegség – egy pszichózis, amely egyre jobban belegabalyít bennünket az egónkba.

Világosan látszott,  hogy a don Juanra való emlékezés megindította Carlost. Láttam, ahogy elborítják a szeretet hullámai.

Az egyik hallgató jelentkezett és kijelentette, hogy – szemben azzal, amit Carlos mondott – az embertársaink iránti együttérzés minden vallás központi eszméje.

Erre ő olyan mozdulatot tett, mintha el akarna hajtani egy legyet.

– Felejtsd el ezt az egészet! Minden szánalmon alapuló eszmecsalás! Azzal, hogy mindig ugyanazokat az eszméket ismételgetjük magunknak, az emberi szellem iránti igazi érdeklődést olcsó szentimentalizmusra cseréljük. Profivá váltunk az együttérzésben. És? Változott valami?

Amikor úgy érzed, hogy a kollektív elme nyomást gyakorol rád, és megpróbál meggyőzni arról, hogy kizárólag a világ jelenségeire koncentrálj, ismételgesd ezt a nyomasztó igazságot magadnak: „Meg fogok halni. Én nem vagyok fontos. Senki sem fontos!” Csak az számít, hogy tisztában legyünk ezzel az igazsággal.

Carlos a sárba ragadt szamár esetét hozta fel a kisiklott erőfeszítés példájaként: minél jobban kapálódzik a szamár, annál mélyebbre süllyed. Az egyetlen kiút, ha higgadtan cselekszik, megszabadul a hátán lévő tehertől és kizárólag az előtte lévő problémára koncentrál.

– Ugyanez történik velünk is. Olyan lények vagyunk, akik meg fognak halni. Arra programoztak, hogy állatként éljünk, miközben szokásainknak és más emberek hitének terhét cipeljük a hátunkon, míg el nem jön a vég. De változtathatunk ezen! A szabadság, amelyet a harcos ösvény ajánl nekünk, itt van tőlünk egy karnyújtásnyira. Használjuk ki!

Carlos elmesélte, hogy tanonckodása idején volt egy problémája: megszállottan dohányzott. Számtalanszor próbált leszokni, de sikertelenül.

– Egyszer don Juan több napos utazásra vitt növényeket gyűjteni sivatagba. Azt mondta: „Az lesz a legjobb, ha egy egész karton cigarettát magaddal hozol! De csomagold be őket rendesen, mert a sivatag tele van olyan állatokkal, akik ellophatják tőled.”

Megköszöntem neki a figyelmességét, és gondosan úgy tettem, ahogy javasolta. De a következő napon, amikor felébredtem egy cserjés közepén, azt vettem észre, hogy az egész karton eltűnt.

Kétségbeestem. Tudtam, hogy cigaretta nélkül nemsokára rosszul leszek. Don Juan a veszteségért egy prérifarkast tett felelőssé. Azt mondta, segít megkeresni a cigarettáimat. Több órányi gyötrődés után végül rálelt az állat nyomára, amelyet a nap hátralévő részében követtünk, egyre távolabb a hegyek közé. Amikor éjszaka megálltunk, don Juan bevallotta, hogy teljesen eltévedt.

– A cigarettáim nélkül, és anélkül, hogy tudtam volna, hol vagyok, nyomorultul éreztem magam. Don Juan vigasztalt, és biztosított róla, hogy a közelben van egy város. Csak egy kicsit kell még gyalogolnunk, és biztonságos helyre érünk. De a teljes következő napot az út keresésével töltöttük, aztán a következőt is, és így tovább. Majdnem két hét telt el ezzel.

Végül félholt voltam a fáradságtól, lezuhantam a homokba, és vártam a halált. Amikor don Juan meglátott ebben az állapotban, megpróbált felvidítani és továbbhaladásra ösztökélni. Azt kérdezte: „Ugye, soha többé nem akarsz már rágyújtani?”

Dühös voltam, amiért ilyen elképesztően felelőtlenül viselkedett. Süket fülekkel fordultam felé, és kijelentettem, hogy nem akarok mást, mint meghalni. „Jól van – válaszolta közönyösen –, akkor visszamegyünk. Egész idő alatt csak egy pár méterre voltunk az országúttól!”

Az anekdota hallatán kirobbant a hallgatóságból a nevetés. Amikor elcsendesedtünk, Carlos megjegyezte:

– A modern ember tragédiája valójában nem is társadalmi állapota, hanem az, hogy nem akar megváltozni. Nagyon könnyű kollektív forradalmakat szervezni. De a valódi változás, amellyel véget vethetünk az önsajnálatnak, eltörölhetjük az egót és felhagyhatunk a hóbortjainkkal... ó, az valami egészen más! A varázslók azt mondják, hogy az igazi forradalom, az emberiség egyetlen kiútja fajként az, hogy fellázad saját ostobasága ellen. Ezt megérteni azonban magányos dolog.

A varázslók célja, hogy megvalósítsák ezt a varázsló forradalmat: észlelési lehetőségeink korlátlan kibontakoztatását. Nem ismerek nagyobb forradalmárt a tanítómnál. Nemcsak arról beszélt, hogy együnk tortillát kenyér helyett, ó, nem, ő egyenesen a a probléma lényegéig hatolt. Azt javasolta, hogy hajtsuk végre a halálugrást az ismeretlenbe, megszabadulva minden köteléktől. És be is bizonyította, hogy lehetséges!

– Don Juan azt ajánlotta, hogy töltsem meg az életem az erő döntéseivel, stratégiákkal, melyek elvisznek a tudomáshoz. Rámutatott, hogy a világ rendje lehet más is, mint amit ismerek. Bármikor félretolhatom az egészet. Semmi sem kényszerít arra, hogy fenntartsak egy képet magamról, és olyan leltár szerint éljek, aminek semmi köze hozzám. Az én csatamezőm a harcos ösvénye!

Az összejövetel végén a jelenlévők csoportba verődtek Carlos körül, hogy elbúcsúzhassanak tőle. Amikor végre sorra kerültem, Carlos először végigmért, aztán megkérdezte a nevemet, és hogy miért jöttem el az előadásra.

Bemutatkoztam, és elmagyaráztam, hogy a barátom, ismerve a téma iránti érdeklődésemet, említette nekem ezt a lehetőséget. Carlos csak annyit fűzött a közöltekhez, hogy szeretne velem négyszemközt is beszélni. Ezzel egy kissé összezavart, de úgy döntöttem, megvárom, amíg mindenkitől elköszön.

A szoba egyik sarkában zavartalanul válthattunk néhány szót. Meghívott, hogy másnap reggelizzünk együtt a szállodájában. Örömmel ráálltam. Felírta a címet, majd azt mondta, találkozzunk holnap kilenckor, de ne meséljek senkinek a találkozónkról, és legyek pontos.

Önfontosság

A szálloda halljába a megbeszélt időpontban érkeztem, s alig egy perc múlva már meg is láttam Carlost, ahogy lefelé sétál a lépcsőn. Üdvözöltük egymást, aztán átmentünk az étterembe, ahol nagyszerű reggelit szolgáltak fel. Amikor kérdezni akartam tőle valamit, tett egy mozdulatot, jelezve, hogy fogjam be a szám. Csendben fogyasztottuk el az ételt.

Ezután elindultunk a Donceles streetre, Zocalo felé, ahol sorra látogattuk az antikváriumokat. Carlos közölte, hogy általában senkivel sem beszélget négyszemközt, de az én esetem más, mert jelet kapott. Nem értettem, mire gondol, de úgy döntöttem, csendben maradok, hisz minden megjegyzés úgyis csak a tudatlanságomról árulkodott volna. Carlos figyelmeztetett, hogy ne tévesszem össze közeledését holmi személyes érdeklődéssel.

– Nagyon sokszor elmondtam már, hogy az energetikai állapotom nem teszi lehetővé, hogy tanítványokat szerezzek. Az emberek persze csalódottak emiatt, de nem érdekel!

Mindenféléről beszélgettünk. Kérdezősködött az életem felől, majd elkérte a telefonszámomat. Meghívott másnap estére egy összejövetelre a barátja házába. Ettől függetlenül kettőnk viszonya továbbra is homályos maradt. Azt válaszoltam, hogy szívesen elmegyek, így megadta nekem a címet és az előadás időpontját.

Az egyik könyvesboltban megláttam egy példányt A másik világ kapujában című könyvéből. A regények közé tették, és ez egy kicsit bosszantott. Carlos kijelentette, hogy az emberek annyira belemerülnek hétköznapi kis életükbe, hogy képtelenek észrevenni azt a misztériumot, amely körülveszi őket. Amikor egy ismeretlen dologgal találkoznak, automatikusan kényelmes kategóriákba rendezik, majd gyorsan elfelejtik.

Feltűnt, mekkora érdeklődéssel lapozgatja a könyveket; élvezettel és tisztelettel húzta végig rajtuk a kezét. Azt mondta, hogy ezek nem pusztán könyvek, hanem a tudás tárházai. Mindig meg kell hajolnunk a tudás előtt, mindegy milyen formában jelenik meg. Hozzátette még, hogy az információ, amire szükségem van a tudomásom növeléséhez, olyan helyen rejtőzik, ahol sohasem keresném. Ha nem lennék annyira merev, minden körülöttem lévő dolog hihetetlen titkokat fedhetne fel előttem.

– Csak arra van szükségünk, hogy megnyissuk magunkat a tudás előtt, és az lavinaként fog maga alá temetni.

Carlos a használt könyvek borítóját vizsgálgatta. Meglepődött rajta, hogy mennyivel olcsóbbak, mint az újak.

– Ez is azt bizonyítja, hogy az embereket nem az információ érdekli, hanem a fogyasztói státusz – jegyezte meg.

Megkérdeztem, milyenfajta olvasmányokat részesít előnyben. Azt felelte, hogy minden téma érdekli, de aznap egy bizonyos verseskötetet keres, egy régi kiadást, amit sosem jelentettek meg újra. Szerette volna, ha segítsek neki a keresésben.

Sokáig kotorásztunk a könyvhalmok között. Végül Carlos egy köteg könyvvel távozott, de nem volt köztük az, amit keresett.

– Mindig ez történik velem! – vallotta be bűnbánó mosollyal.

Kora délután leültünk pihenni egy padra a téren, ahol nyomdák ajánlották a szolgáltatásaikat. Megragadtam a lehetőséget, hogy bevalljam, előző esti kijelentései mennyire összezavartak. Megkértem, fejtse ki bővebben, mit ért a „varázslók háborúján”.

Carlos nyájasan magyarázni kezdte, természetes, hogy a téma hatással van rám, mivel emberi lény lévén születésemtől fogva arra tanítottak, hogy úgy érzékeljem a világot, mint egy nyájban élő birka. Történeteket mondott a társaságának tagjairól, akik gyengeségeik ellen folytatott, hosszú évekig tartó küzdelmeiknek köszönhetően legyőzték ezt a kollektív átkot. Azt javasolta, legyek türelmes, mert a dolgok menet közben nyernek majd értelmet számomra.

Oldott társalgásunk egy pontján Carlos a kezét nyújtotta, mintegy búcsúzásképpen. De nem bírtam a kíváncsiságommal, és megkérdeztem, mit értett azalatt, hogy „jelet” kapott a személyemmel kapcsolatban.

Válasz helyett egy pontra szegezte tekintetét a bal vállam felet. A fülem azonnal vörös lett és elkezdtem dadogni. Kijelentette, hogy nem tudja a választ, mert még nem képes olvasni a jelekből. Ennek ellenére valami egyértelműen megmutatkozott számára, így oda kell figyelnie rá.

– Nem vezethetlek, de odahelyezhetlek a szakadék szélére, hogy próbára tegye a képességeidet. Tőled függ, hogy elrugaszkodsz, és repülsz, vagy menedéket keresel a szokásaid biztonsága mögött.

A szavai még kíváncsibbá tettek. Megkérdeztem, hogy miféle szakadékról beszél. Azt felelte, hogy a saját álmomról. A válasza megdöbbentett, mivel valamiképpen sikerült rátapintania a belső dilemmámra.

Háromnegyed nyolckor érkeztem a Coyoacan közeli házhoz. Egy kedves lány, valószínűleg a tulajdonos, az ajtóban fogadott. Mikor közöltem, hogy Carlos hívott meg a beszélgetésre, a lány beengedett; de előtte még bemutatkoztunk. Marthának hívták.

Nyolc ember volt a szobában, majd még kettő toppant be, s végül feltűnt Carlos. Mint mindig, most is túláradó örömmel üdvözölt bennünket. Formális stílusban öltözködött, nyakkendőt és mellényt viselt; az aktatáskája intellektuális külsőt kölcsönzött neki. Mindenféléről beszélt, majd szinte észrevétlenül bevezette előadásának fő témáját, az önfontosság eltörlésének kérdését.

Először is rámutatott, hogy mi, emberek milyen fontos szerepet tulajdonítunk önmagunknak mindenben, amit csak teszünk, mondunk vagy gondolunk. Ezáltal egyfajta „kognitív disszonanciát” hozunk létre, amely elhomályosítja az érzékelésünket és megakadályozza, hogy tisztán és tárgyilagosan lássuk a dolgokat.

– Olyanok vagyunk, mint a röpképtelen madarak. Születésünkkor minden adottságunk megvan a repüléshez, de arra vagyunk kényszerítve, hogy zárt körben keringjünk a saját énünk körül. A kötél, amivel kipányváztak bennünket, az önfontosság.

Egy átlagemberből csak tetemes munka árán válhat harcos. Amíg úgy érezzük, mindennek mi vagyunk a középpontja, és mindig a miénk kell, hogy legyen az utolsó szó, ebben a körben ragadunk. Fontosnak érezzük magunkat, s amikor valamit fontosnak tartunk, a változtatás lassú, bonyolult és fájdalmas eljárássá válik.

– Az önfontosság érzése elszigetel bennünket. Nélküle mindnyájan a tudomás óceánjában lebegnénk, tudva, hogy az én nem önmagáért létezik, hanem az a sorsa, hogy táplálja a Sast.

A fontosság érzése gyermekkorunkban alakul ki, ahogy társadalmi értelmezéseinket próbáljuk tökélyre fejleszteni. Kiképeznek bennünket hogyan teremtsük meg a megegyezések világát, melyre kommunikáció közben  hivatkozhatunk. De ennek az ajándéknak van egy bosszantó záradéka: az „én” eszméje. Az én mentális konstrukció. Kívülről jön, s itt az ideje, hogy végre megszabaduljunk tőle.

Carlos azt mondta, hogy az egymással való kommunikációt megzavaró félreértések kézzelfogható bizonyítékai annak, hogy egyezségeink teljes egészében mesterségesek.

– Az ősi Mexikó varázslói, miközben évezredeken keresztül próbálták megváltoztatni világészlelésüket, felfedeztek egy baljóslatú körülményt: az univerzumot képlékeny, végtelen számú dologra alkalmazható szabályok kormányozzák, és az észlelésnek rengeteg rétege, tartománya lehet. Senki sem kényszeríthet tehát arra bennünket, hogy örökké ugyanabban a valóságban éljünk.

A régi varázslók rájöttek, hogy az emberi lények kívülről kapták azt a képességet, melynek segítségével a figyelmüket egyetlen rétegre rögzítik, azért hogy felfedezzék és megértsék azt.

– A kiválasztott tartományhoz igazodunk, és megtanultuk, hogyan észleljük egyedüli valóságként. Ezért hisszük azt, hogy kizárólag a mi világunk létezik, és emiatt alakult ki bennünk az egyéniség érzése. Nem kétséges, hogy a világ készen kapott leírása értékes tulajdonunk, de egyben merev karó is, amihez kipányváztak minket, ahogy a fiatal állatokat szokták, míg meg nem erősödnek. Így nevelnek belőlünk normális felnőttet, egy társadalomban, amely tökéletesen idomult ehhez a merev leíráshoz. Hogy teljes jogú felnőtté váljunk, meg kell tanulnunk „fölözni”: szelektív olvasatot készíteni az érzékszerveinkhez érkező hatalmas adatfolyamból. S amikor ez az olvasat „valósággá” válik, rezzenetlen figyelmünkkel horgonyozzuk magunkat hozzá, hogy soha többé ne ébredjünk tudatára hihetetlen lehetőségeinknek.

– Don Juan azt mondta, hogy az emberi észlelést a félénkség korlátozza. Ahhoz, hogy fenntarthassuk a minket körülvevő világot, el kellett dobnunk észlelésünk ajándékát: a lehetőséget, hogy mindent lássunk. Feláldozzuk a tudomás szárnyalásának ajándékát cserébe az ismert biztonságáért. Pedig erős, félelmetes, egészséges életet élhetnénk; feddhetetlen harcosok lehetnénk, de nem merünk azok lenni!

Örökségünk nem más, mint egy karám, amelyet mi erőddé változtattunk, hogy védelmezzük az énünket – vagy még inkább börtönné, ahol energiáink kimerülnek az életen át tartó rabság következtében. Legjobb éveinket, érzéseink és erőnk legjavát pazaroljuk arra, hogy örökké javítgatjuk és foltozgatjuk ezt az építményt – az építményt, amivel saját magunkat azonosítjuk.

– A felnövekvő gyermek, ahogy társadalmi lénnyé válik, saját fontosságának hamis bizonyítékait követeli. És ami kezdetben az önvédelem egészséges érzése volt, végül nem lesz más, mint önző, lármás követelődzés, hogy megszerezze mások figyelmét. Az összes ajándék közül, amit kaptunk, az önfontosság érzése a legvégzetesebb, mivel egy mágikus, élettel teli teremtményt arrogáns, nyomorult, báj nélküli szörnyeteggé változtat.

Carlos a lábára mutatva azt mondta, az önfontosság arra kényszerít bennünket, hogy abszurd dolgokat tegyünk.

– Nézzetek csak rám! Vettem egy pár drága cipőt, ami legalább két kilót nyom. Ötszáz dollárt dobtam ki azért az előjogért, hogy körbevonszolhassam ezeket a hatalmas lábbeliket!

Önmagunk fontossága miatt annyira merevek vagyunk, hogy ez végül keserűséghez, irigységhez és frusztrációhoz vezet. Megengedjük magunknak, hogy az önhittség érzése irányítson bennünket. Olyan szlogenekkel szökünk el önmagunk megismerésének feladata elől, hogy „Nem akarom, hogy zaklassanak” vagy „Ez nagyon fárasztó”. S mindennek oka a szorongás, amit egyre mesterkéltebb és sűrűbben szövött belső párbeszéddel próbálunk elhallgattatni.

– Az önhittség  merev kagylóvá változtat bennünket. Amikor a harcos egy ilyen lénnyel találkozik, azt se tudja, hogy sírjon-e vagy nevessen.

Előadásának ezen a pontján Carlos szünetet tartott, hogy válaszoljon a kérdésekre. De előbb elmesélt néhány történetet szemléltetendő, mennyire eltorzítja az emberi lényeket önmaguk fontosságának tudata.

– A don Juan mellett töltött évek során elérkezett az a pont, amikor annyira megrémített a mesterkedése, hogy egy időre faképnél hagytam. Nem fogtam fel, hogy ő és a jótevőm mit tettek értem. Az egész annyira embertelennek és értelmetlennek tűnt. Gyengédebb bánásmódra volt szükségem. Több spirituális tanítót is felkerestem, azt remélve, hogy tanításaik révén valamiképpen igazolhatom a dezertálásomat.

Egyszer találkoztam egy kaliforniai guruval, aki igazi nagyágyúnak képzelte magát. Tanítványául fogadott, és azt a feladatot adta, hogy köztéren kolduljak. Újfajta tapasztalat volt, s úgy hittem, fontos leckét fogok megtanulni. Összeszedtem minden bátorságomat és megtettem, amire kért, ám amikor visszatértem, és azt mondtam neki: „Most te jössz!”, megharagudott és elzavart a csoportjából.

Egy másik utazáson meglátogattam egy híres hindu tanítót. Kora reggel mentem a házába, ahol már hosszú sor kígyózott. Ez az úriember órákig váratott bennünket, míg végre felbukkan a lépcső tetejénél. Fensőbbségesség levegője lengte körül, mint aki kegyet gyakorol azzal, hogy leereszkedik hozzánk. Előkelő mozdulatokkal lépdelt lefelé, mígnem megbotlott bő tunikájában, a padlóra zuhant és a nyakát törte. Ott lehelte ki a lelkét az orrunk előtt.

Más alkalommal Carlos arról beszélt, hogy az önfontosság démona nemcsak azokat kínozza, akik mesternek hiszik magukat – ez egy általános probléma. És önfontosságunk egyik legerősebb bástyája a megjelenésünk és a külsőnk.

– Ez mindig is életem egyik szomorú pontja volt. Don Juan rendszeresen kivívta a neheztelésemet azzal, hogy viccet csinált a testalkatomból. Azt mondogatta: „Minél alacsonyabb vagy, annál egomániásabb. Kicsi vagy, és ronda, mint egy csótány. Az egyetlen esélyed, hogy híres leszel, mert különben nem is létezel.” Kijelentette, hogy a puszta látásomra hánynia kell – és ezért végtelenül hálás nekem.

Sértettek a megjegyzései, mivel meg voltam róla győződve, hogy felnagyítja a hiányosságaimat. De egy nap, amikor egy boltban vásároltam Los Angelesben, rájöttem, hogy igaza van. Egyszer csak valaki megszólalt mögöttem: „Alacsony!” Mérgesen megpördültem, és gondolkodás nélkül behúztam az illetőnek. Utána jöttem rá, hogy ez az ember egyáltalán nem is rólam beszélt, hanem arról, hogy alacsony a fizetése.

– Harcosi kiképzésem során Don Juan többször is azt tanácsolta, hogy tartózkodjak azoknak a dolgoknak a használatától, melyeket „az én megszilárdítására szolgáló eszközöknek” nevezett. Ez a kategória olyan tárgyakat foglalt magába, mint tükrök, akadémiai címek vagy személyes történetünket őrző fényképalbumok. Csoportjának varázslói szó szerint betartották ezt a követelményt, azonban a tanítványai nem törődtek vele. Kivéve engem. Bizonyos okokból kifolyólag szélsőségesen értelmeztem a követelését, és onnantól kezdve senkinek sem engedtem, hogy lefényképezzen.

Aztán az egyik előadásomon arról értekeztem, hogy a fotók miatt folyton saját magunkkal vagyunk elfoglalva, én pedig azért idegenkedem tőlük, mert szeretnék fenntartani egy bizonyos fokú kételyt a személyemmel kapcsolatban. Később észrevettem, hogy egy bizonyos hölgy is ott ül a közönség soraiban. Ez a nő spirituális tanítónak hitte magát, és azzal  kommentálta fejtegetésemet, hogy ha ő is úgy nézne ki, mint egy mexikói pincér, ő sem engedné, hogy lefotózzák.

– Miközben a látók az önfontosság görcseit tanulmányozták, s azt az egységes módot, ahogy mindenkit átitat, az emberi lényeket három osztályba sorolták. Ezekre az osztályokra don Juan a legnevetségesebb elnevezéseket gondolta ki: a pisák, a fingok és a hányadékok. Mindannyian ezen kategóriák valamelyikébe tartozunk.

A pisák szolgalelkűségükről ismerhetők fel: talpnyalók, tapadósak és fárasztóak. Mindig szívességeket tesznek neked, vigyáznak rád, féken tartanak, babusgatnak, annyi együttérzés van bennük! Ezzel a módszerrel takargatják igazi valójukat: azt, hogy képtelenek kezdeményezni, és saját maguktól cselekedni. Szükségük van rá, hogy valaki más parancsolgasson nekik, hogy úgy érezzék, ők is csinálnak valamit. Szerencsétlenségükre azt hiszik, mások is olyan kedvesek, mint ők. Ezért mindig sértődöttek, csalódottak és a könnyekig bánatosak.

A fingok épp az ellenkezője: irritálók, követelőzők és önteltek, állandóan előtérbe tolják magukat és mindenbe beleavatkoznak. Ha egyszer elkaptak valakit, többé nem engedik el. A legkellemetlenebb személyek a világon. Hiába vagy nyugodt, a fing megérkezik, magával ránt, és kényére-kedvére kihasznál. Természetes hajlamaik szerint tanárok vagy vezetők lesznek. Az ilyen emberek inkább megölnek, minthogy kiengedjenek a markukból.

A hányadék az előző két típus között helyezkedik el. Semleges, se nem irányít, sem nem irányítható. Hencegő, hivalkodó és exhibicionista. Azt a benyomást kelti, hogy rendkívüli, de valójában egy senki. Folyton önmagát dicsőíti. Karikatúrája annak az embernek, aki túl sokat gondol magáról, de ha nem figyelsz rá, akkor megsemmisül jelentéktelenségének súlya alatt.

Valaki a hallgatóságból megkérdezte, hogy kényszerítő erejű kategóriákról van-e szó, azaz ezek az osztályok fényalakunk veleszületett minőségeit fejezik-e ki.

– Nem így születünk, hanem mi tesszük magunkat ilyenné! – válaszolta Carlos. – Az, hogy melyik csoportba tartozunk, gyermekkorunk apró-cseprő történései döntik el, például a szüleink által ránk gyakorolt – vagy más meg nem határozható forrásból érkező – nyomás. Így kezdődik, majd felnövünk, és annyira belebonyolódunk énünk védelmezésébe, hogy egy ponton már arra sem emlékszünk, mikor szűntünk meg önmagunknak lenni, és lett belőlünk ez a ripacs. Amikor a tanítvány belép a varázslók világába, alapszemélyisége már kialakult, és semmi sem térítheti el attól. Egyetlen esélye van: hogy nevet az egészen.

Bár nem ez a mi természetes állapotunk, a varázslók mégis képesek meglátni, hogy az önfontosság melyik típusával vagyunk megfertőzve. Látják azokat az állandósult torzulásokat, amelyek énünk megszilárdulásának hosszú évei alatt keletkeznek a minket körülvevő energiamezőben.

Carlos azzal folytatta a magyarázatát, hogy az önfontosság ugyanabból az energiából táplálkozik, mint az álmodás. Éppen ezért az önfontosság eltörlése a nagualizmus alapfeltétele, hogy energiatöbbletet szabadítsunk fel. Az önfontosság elvesztésének figyelmen kívül hagyásával a harcos ösvény eltévelyedésbe torkollhat.

– Nem egy tanítvány járt így. Eleinte nagyszerűen haladtak: energiát gyűjtöttek s kibontakoztatták lehetőségeiket. Ám nem fogták fel, hogy erejük növekedésével egy parazitát is táplálnak magukban. Ha feladjuk az egó nyomása miatt, akkor tegyük ezt átlagemberként, mert egy varázsló, aki továbbra is önmaga fontosságába gabalyodik, a legszomorúbb lény a világon.

Mindig legyünk tudatában, hogy az önfontosság trükkös dolog: a feddhetetlen alázatosság álruhája mögé is rejtőzhet. Hiszen neki nem sürgős. Egy életen át tartó kemény munka után is elég egy minimális nemodafigyelés, egy apró hiba – és itt van újra! Mint egy vírus, ami csendben inkubálódik, vagy mint azok a békák, melyek évekig várnak a sivatag homokjában, majd az első esőcseppekre felélednek a letargiájukból és vad szaporodásba kezdenek.

– Adottságainak köszönhetően a jótevőm felelőssége volt támadásokat intézni a tanítványok önfontossága ellen, és felbomlasztani azt. A jótevő nem ismer szánalmat. A harcosnak meg kell tanulnia alázatosnak lenni, hogy felkészülhessen az előtte álló nehéz útra, különben szemernyi esélye sem lesz, amikor az ismeretlen nyilaival találja magát szemközt.

Don Juan addig ostorozta tanítványait, míg el nem érték a könyörtelenség állapotát. Azt tanácsolta, legyünk a nap huszonnégy órájában éberek, hogy uralni tudjuk az én sokkarú polipját. Természetesen rá se hederítettünk! Eligio, a legképzettebb tanítvány kivételével a legszégyenteljesebb módon hódoltunk be a hajlamainknak. És ez la Gorda esetében végzetesnek bizonyult.

Carlos elmesélte nekünk Maria Elena, don Juan egyik tehetséges tanítványának történetét, aki harcosként tekintélyes erőre tett szert, de nem tudta, miként zabolázza meg rossz szokásait, melyek emberi állapotunk velejárói. Ő azt hitte, kézben tartja őket, ám ez korántsem volt így. Egy rendkívül önző vágy, egy személyes ragaszkodás megmaradt benne: elvárt bizonyos dolgokat a harcosok csoportjától. És ez végzett vele.

– La Gorda sértve érezte magát, mert úgy gondolta, képtelen vagyok elvezetni a tanítványokat a szabadságba, így sosem fogadott el nagualként. Miután don Juan irányító ereje megszűnt, hibáztatni kezdett engem az alkalmatlanságom miatt – vagy inkább az energetikai anomáliám miatt. Nem érdekelte, hogy az én energetikai anomáliám is a szellem parancsa volt. Nem sokkal ezután szövetkezett a Genarókkal és a húgocskákkal, és úgy kezdett viselkedni, mint a társaság vezetője. Ami a legjobban felbőszítette, az a könyveim sikere volt.

Egy nap szabad utat engedett az önteltségének. Mindannyiunkat összetrombitált, majd elkezdett velünk kiabálni: „Egy rakás vesztes! Elmegyek!”

La Gorda is ismerte a „belülről izzó tűz” eljárását, amelynek segítségével el lehet mozdítani a gyűjtőpontot a nagual világába, ahol don Juan és don Genaro vár ránk. Azon a délutánon La Gorda nagyon ideges volt. A tanítványok közül néhányan megpróbálták nyugtatgatni, de csak még jobban felbőszült. Nem tehettem semmit. A helyzet lebénította minden erőm