Egy anekdota szerint Anthony de Mello jezsuita atya, ahogy illik, halála után Szent Péternél jelentkezett a mennyország kapujánál. Az apostol azonban kételkedve csóválta a fejét, nem volt benne biztos, hogy beengedheti-e a szimpatikus, de nem éppen hagyományosan gondolkodó embert. Erre de Mello, szokásához híven, elmesélt neki egy viccet. Péter óriási nevetésben tört ki, mire Szent Pál is kijött. Újabb vicc, még nagyobb nevetés. Rövid időn belül az egész mennyei udvar, Xavéri Szent Ferenc, Szent Ignác, Szent József és a Szűzanya is szívből kacagva vették körül az új jövevényt a kapu előtt. A fergeteges nevetésnél csak Isten hangja volt erősebb. A mennyei Atya – aki maga is szereti a humort, különben miért teremtette volna az embert? – így szólt:
– Engedjétek be! Még több, Tónihoz hasonló emberre volna itt szükségünk.
A rövid kis történet azzal záródik, hogy a mennyország azóta vidám, mióta Anthony de Mello is ott van.
Anthony de Mello kétségkívül óriási humorérzékkel megáldott ember volt. Az is igaz, hogy meglátásai nem mindenben követték a szokványos katolikus elképzeléseket. Talán éppen ezért tudta emberek ezreit segíteni, vezetni imaéletükben és komoly lelki kérdésekben az egyház életének meglehetősen forrongó időszakában, a II. vatikáni zsinat után.
Bombayben született 1931-ben. Még nincs egészen 16 éves, mikor felveszik a Jézus Társaságába. Az elöljárók a tehetséges fiút a noviciátus elvégzése után Barcelonába küldték filozófiát tanulni. A teológiai képzés mellett Chicagóban pszichológiát, a római Gergely Egyetemen pedig lelkiségi teológiát is tanult. Mindenki arra számított, hogy majd a rendi fiatalok lelkivezetője lesz. Ehelyett a shirpuri missziós állomásra került, mert mint később kiderült, a misszió volt minden vágya. Nem sokáig maradhatott azonban ott, mert Vinayalayába kellett mennie, hogy most már tényleg a fiatalokkal foglalkozzék.
Ekkor már keresett lelkigyakorlat-adó, s nemcsak Indiában, hanem az egész világon. Erejét és idejét arra irányította, hogy olyanokkal foglalkozzék, akiknek nagy befolyásuk van az egyházban: elöljárók, fiatalok nevelői, sőt még püspökök is jöttek hozzá. Így került hamarosan a punai Sadhana Lelkiségi Intézetbe, ahol lelkivezetőket képeztek az indiai jezsuita provinciák részére. Az intézet azonban hamarosan megnyitotta kapuit más szerzetesek előtt is. Közben de Mello atya járta a világot, hol lelkigyakorlatot tartott, hol előadásokat adott. Könyveit több tucat nyelvre lefordították, a Test és lélek imája magyarul is megjelent (ford. Puskely Mária, Prugg Verlag, Eisenstadt, 1987; 1993-ban pedig a Szent Gellért Kiadó tette közzé). P. de Mello részt vett a jezsuiták 32. és a 33. általános rendgyűlésén 1975-ben, ill. 1983-ban. 1987 májusa végén az energikus jezsuita New Yorkba utazott, hogy az USA 14 városában, majd Kanadában konferenciasorozatot adjon az imáról és a lelkigyakorlatokról. Június 2-án reggel azonban, szívroham következtében, halva találták New Yorkban, szobája padlóján. Mindössze 56 éves volt.
Népszerűségének, művei sikerének titkát személyiségében, valamint elmélkedési és imamódszereinek eredetiségében fedezhetjük fel. Ismerősei, barátai úgy jellemezték őt, mint aki "hatalommal beszélt", ugyanakkor mélységesen alázatos ember. Lelki gyermekeitől nem kért vak engedelmességet, sőt bátorította őket, hogy merjenek kérdezni, tabunak számító dolgokat megkérdőjelezni. Azonban az is tény, ismerték be tanítványai, hogy mindig rámutatott a lelki problémák gyökerére, és a megoldást is megmutatta nekik.
Végletekig szerette barátait, büszke volt rájuk, megosztotta örömüket. Ha pedig bajokkal és problémákkal küszködők fordultak hozzá, a rá annyira jellemző meleg együttérzéssel, megértéssel, bölcsességgel és mindenekelőtt nyitottsággal fordult feléjük. Mégis, ahogy Joseph X. Aizpun egykori provinciális és de Mello elöljárója írja, még a barátok számára is volt valami, ami megfoghatatlanná, távolivá tette őt. Talán ő maga is félénk volt, talán barátai annyira belevitték a "segítő és vezető" szerepébe, hogy nem merte vállalni saját sebezhető énjét? Nem tudjuk. Tény az, hogy elismerte érzékenységét, beszélt róla, de szinte sosem mutatta. Akárhogy is volt, R. Divarkar, a jezsuita általános elöljáró delegátusa, nagyszerűen összegezte Anthony de Mello jellemét: "Végső soron azért vonzott annyi embert, és tudott akkora hatással lenni rájuk, mert Isten embere volt. Közelében és szavaitól felszabadultnak érezte magát az ember; ezzel együtt öröm és Isten jelenlétének érzése töltötte be az életünket."
Ez nem jelenti azt, hogy mindenki el lett volna ragadtatva de Mello gondolataitól. Sokan félreértették, illetve félremagyarázták meglátásait. Éppen ezért nagy gondot fordított arra, hogy írásait mindig egyházi jóváhagyással jelentesse meg. Első három könyvét Szűzanyának, a katolikus egyháznak és a jezsuita rendnek dedikálta. Ezek a kis történetek olyan teológia kifejezéseket is tartalmaznak (kinyilatkoztatás, üdvösség, mennyország), amelyeket nem szabad a keresztény szóhasználat szerint értelmezni. Ebben az esetben ugyanis félreérthetők lennének, pontosabban szólva: keleti bölcsessége hamis teológiai gondolatokat tükrözne.
Elmélkedési és imamódszereinek eredetisége pedig abban áll, hogy a keresztény gyakorlatokat keleti formában ajánlja és mutatja be. Számára az ima olya gyakorlat, amelyet sokkal inkább a szívünkkel, mintsem a fejünkkel kell végeznünk, s amely benső beteljesedést és megelégedettséget hoz magával. Az ilyen ima elfogadtatja velünk a valóságot, Isten valóságát. Ez az elfogadás ráadásul nemcsak kényszerű beletörődés, hanem hálás köszönet mindenért, mert minden Istentől, szeretetének túláradó bőségéből van. Ha mást nem is tanulunk meg az egyperces bölcsességek Mesterétől, már ez is megérte. Mert akkor a minden korban – de különösen a mienkben – annyira szükséges türelem és jókedv tölti be szívünket.
Török Péter
– Létezik egyáltalán egy percnyi bölcsesség? – kérdezte egy tanítvány.
– Természetesen – mondta a Mester.
– De egy perc az túlságosan rövid?
– 59 másodperccel hosszabb a kelleténél.
A Mester később azt kérdezte a meghökkent tanítványtól:
– Mennyi ideig tart megpillantani a holdat?
Elképedt tanítványaihoz azután így szólt a Mester:
– Hát akkor minek a több éves lelki küszködés?
Szemünk kinyílása egy életen keresztül tarthat. A látás egy pillanat műve.
A Mester a következő kis történetekben nem egyetlen személy. Lehet ő hindu guru, taoista bölcs, zsidó rabbi, keresztény szerzetes vagy szufi misztikus. Lehet ő Lao-ce és Szókratész, Buddha és Jézus, Zarathusztra és Mohamed. Tanítását megtalálhatjuk Kr. e. a VII. században és Kr. u. a XX. században. Bölcsessége a Kelet és a Nyugat bölcsessége egyaránt. De számítanak-e a történelmi előzmények egyáltalán? Végül is a történelem csak a megnyilvánulások, és nem a valóság leírása; a tanítások, nem pedig a csend jegyzéke.
A következő minitörténetek mindegyike csupán egyetlen percet vesz igénybe. Valószínűleg elképesztőnek, ingerlőnek, vagy egyenesen értelmetlennek találja az olvasó a Mester nyelvezetét. Bizony, nem könnyű olvasmány! De nem is használati utasításnak szánom, hanem arra, hogy felrázzon. Oly bölcsesség rejtőzik benne (nem a nyomtatott szavakban, nem is a történetekben, hanem a szellemében, hangulatában, légkörében), amelyet a köznapi beszéd nem képes kifejezni. Az oldalakat olvasva és a Mester rejtélyes nyelvezetével küszködve, lehet, hogy öntudatlanul ráéreznek majd a csendes tanításra, amely a könyvben megbúvik; felébrednek és átalakulnak. A bölcsesség a következőt jelenti: megváltozni anélkül, hogy a legkisebb erőfeszítésünkbe kerülne; az átalakulás, akár hiszik, akár nem, csupán a valóságra való ráébredés, arra a valóságra, melyet szavakkal nem lehet kifejezni, mert azokon túl van.
Aki olyan szerencsés lesz, hogy felébred, az megérti majd, hogy az a legszebb nyelv, amelyet nem beszélnek, az a legszebb cselekedet, amelyet nem végeznek, s az a legnagyszerűbb változás, amely nem szándékos.
Figyelmeztetés: Csak kis adagokban olvassa a meséket – alkalmanként egyet vagy kettőt. A túladagolás csökkenti a hatásukat.
* * *
Egy ember keresztül-kasul utazta a világot, csakhogy személyesen meggyőződhessen a Mester hírének valódiságáról.
– Milyen csodát tett a Mestered? – kérdezte az egyik tanítványtól.
– Nos, vannak csodák és csodák. Nálatok azt tekintik csodának, ha Isten teljesíti valakinek az akaratát. Nálunk az a csoda, ha valaki teljesíti Isten akaratát.
Az állandóan imádkozó tanítványhoz így szólt a Mester:
– Meddig fogsz még Istenre támaszkodni, ahelyett, hogy a saját lábadra állnál?
A tanítvány megdöbbent.
– De hiszen te tanítasz bennünket arra, hogy Istenre mint Atyára tekintsünk.
– S mikor fogod megtanulni, hogy egy apa nem azért van, hogy rátámaszkodjunk, hanem azért, hogy önállóságra neveljen?
– Hogy fogom megtapasztalni a teremtéssel való egységemet?
– Hallgatással – mondta a Mester.
– És hogyan kell hallgatnom?
– Légy fül, ami a világ minden egyes dolgára figyel. Abban a pillanatban, amikor azt hallod, hogy te magad mondtál valamit, állj meg.
A Mester állandóan egy téglával kapargatta annak a szobának a padlóját, ahol a tanítvány leült elmélkedni. A tanítvány először boldog volt, azt gondolván, hogy ezzel ellenőrzik a koncentrálóképességét. Amikor azonban a zaj már elviselhetetlen lett, kitört:
– Mi az ördögöt csinálsz itt? Nem látod, hogy elmélkedem?
– Csiszolom a téglát, hogy tükör legyen belőle – mondta a Mester.
– Őrült vagy? Hogyan tudsz téglából tükröt csinálni?!
– Nem vagyok őrültebb, mint te! Hogyan tudsz puszta önmagadból elmélkedőt csinálni?!
– Ne keressétek Istent – mondta a Mester – csak nézzetek, és minden világossá válik számotokra.
– De hogyan nézzünk?
– Minden egyes alkalommal, ha néztek valamit, csak azt lássátok, ami valóban ott is van.
Mivel a tanítványok nem értették, a Mester megmagyarázta.
– Például ha a holdat nézed, csak a holdat lásd, és semmi mást.
– Hogy a csudába tudna valaki mást látni, mint a holdat, ha azt nézi'?
– Egy éhes ember sajtnak nézheti. A szerelmes pedig kedvese arcát láthatná benne.
– Van valami, amit én magam tehetnék, azért, hogy elnyerjem a megvilágosodást?
– Körülbelül annyit, amennyit azért tehetsz, hogy a nap reggel felkeljen.
– De akkor mi haszna van a lelkigyakorlatoknak, amelyeket kötelezővé teszel számomra?
– Hogy biztosan ébren legyél, amikor a nap kezd felkelni.
A kormányzó egyik utazása során belépett a Mesterhez, hogy tiszteletét tegye nála.
– Az állam ügyei nem hagynak nekem időt hosszabb értekezésekre – mondta. – Össze tudná foglalni a vallás lényegét néhány mondatban egy olyan elfoglalt embernek, mint például én?
– Egyetlen egy szóval megmondom Önnek, méltóságos uram.
– Hihetetlen! Mi az a szó?
– Csend.
– S hogyan érhetem el a csendet?
– Elmélkedéssel.
– És ha szabad kérdeznem, mi az elmélkedés?
– Csend.
Bár a Mesternek aznap éppen hallgatási fogadalma volt, egy utazó csak egyetlen szóért könyörgött, amely életútján vezérelhetné. A Mester barátságosan bólintott, fogott egy darab papírt, s ráírt egy szót: "Tudatosság." A látogató meghökkent.
– Ez túl rövid. Volna olyan szíves egy kicsit bővebben kifejteni?
A Mester visszavette a papírt, s ráírta "Tudatosság, tudatosság, tudatosság."
– De mit jelentenek ezek a szavak? – kérdezte az idegen kétségbeesve.
A Mester a papírért nyúlt, s azt írta: "Tudatosság, tudatosság, tudatosság azt jelenti, hogy TUDATOSSÁG."
– Hol keressem a megvilágosodást?
– Itt.
– Mikor nyerem el?
– Éppen most.
– De akkor miért nem érzem?
– Mert nem látsz.
– Mit kellene látnom?
– Semmit, csak nézz.
– Mire?
– Amire a szemed rápillant.
– Másként kell valahogy néznem?
– Nem, a közönséges nézés jó lesz.
– Nem úgy nézek állandóan?
– Nem.
– Miért nem?
– Mert ahhoz, hogy láss, jelen kell lenned. Többnyire valahol máshol vagy.
A Mester így szólt az üzletemberhez:
– Ahogy a hal elpusztul a szárazföldön, úgy pusztulsz el te is, amikor belegabalyodsz a világ dolgaiba. A halnak vissza kell térnie a vízbe, neked pedig a magányba.
Az üzletember megrémült.
– Fel kell adnom az üzletemet, és kolostorba kell vonulnom?
– Nem, nem. Tartsd meg az üzletedet, s térj vissza a szívedbe.
A tanítvány egy kis bölcsességet akart hallani.
– Menj, ülj be a celládba, s a cellád megtanít a bölcsességre – mondta a Mester.
– De nekem nincs cellám. Én nem vagyok szerzetes.
– Igenis van cellád. Nézz magadba.
A tanítvány zsidó volt.
– Mi jót kell cselekednem, hogy Isten elfogadjon?
– Hogyan tudhatnám én azt? – mondta a Mester. – A te Bibliád azt mondja, hogy Ábrahám vendégszerető volt, és Isten vele volt. Illés szeretett imádkozni, és Isten vele volt. Dávid az országot uralta, és Isten őt is kedvelte.
– Van valami mód arra, hogy kitaláljam, Isten milyen munkára szánt engem?
– Igen. Kutass szíved legmélyebb hajlandósága után, és kövesd azt!
Hagyományos módszerei ellenére a Mester nem sokra tartotta a tradíciókat és a szabályokat.
Egyszer vita támadt az egyik tanítvány és a lánya között, mert a férfi nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy lánya tartsa magát azokhoz a szabályokhoz, melyeket vallásuk előír a párválasztásban.
A Mester nyíltan a lány pártjára állt.
A tanítvány persze nagyon meglepődött, hogy pont egy szent ember tesz ilyet. A Mester így szólt hozzá:
– Értsd meg, az élet olyan, mint a zene. Azt is sokkal inkább érzéssel és ösztönszerűen játsszák, mintsem szabályok szerint.
– Hogy nyerhetem el azt a kegyelmet, hogy ne ítéljem meg a szomszédomat?
– Imával.
– Akkor miért nem kaptam még meg?
– Mert nem jó helyen imádkoztál.
– Hol kellene imádkoznom?
– Isten szívében.
– Hogyan juthatok oda?
– Értsd meg, hogy aki vétkezik, nem tudja, hogy mit is cselekszik, és így megérdemli, hogy megbocsássanak neki.
– Hogyan nyerhetem el az örök életet?
– Az örök élet most van. Élj a jelenben!
– Dehát a jelenben élek, vagy nem?
– Nem.
– Miért nem?
– Mert még nem dobtad el a múltad.
– Miért kellene eldobnom a múltam? Nem volt abban minden rossz.
– A múltat nem azért kell eldobni, mert rossz, hanem mert halott.
– Az igazság tanítómestere akarok lenni.
– Kész vagy arra, hogy éhezz, hogy ne vegyenek rólad tudomást, hogy koplalj 45 éves korodig?
– Természetesen. De mondd meg, mi lesz, miután betöltöttem a 45. évemet?
– Akkorra felnősz odáig, hogy megszokod.
Egy fiatalember elherdálta az egész örökségét. Ahogy az ilyen esetekben lenni szokott, mikor már nem volt egy vasa sem, észrevette, hogy barátai sincsenek már.
Kétségbeesésében felkereste a Mestert, és azt kérdezte:
– Mi lesz velem? Se pénzem, se barátom.
– Ne izgulj, fiam. Jegyezd meg, amit mondok: Minden jóra fog fordulni ismét.
Felcsillant a remény a fiatalember szemében.
– Gazdag leszek megint?
– Nem. Hozzá fogsz szokni a magányhoz és a nincstelenséghez.
Az egyik női tanítvány a lakodalmát tervezte, s kijelentette, a szegények iránti szeretetből meggyőzte a családját, hogy vessék el azt a szokást, hogy a szegényeket az asztal végére ültetik. Majd a szegények kerülnek a főhelyre, a gazdagokat pedig az ajtó mellé ültetik. Beszédét befejezve a Mesterre nézett, várva annak helyeslését.
A Mester egy pillanatig gondolkodott, majd így szólt:
– Kedvesem, ez nagyon szerencsétlen megoldás lenne. Senki sem örülne a lakodalomnak. A családod szégyenbe kerülne, a gazdagok megsértődnének, a szegények pedig éhesek maradnának. A főhelyen ugyanis annyira feszélyezve éreznék magukat, hogy nem mernének eleget enni.
A Mester párbeszédek és rövid történetek segítségével tanított, amiket a tanítványok örömmel – és néha csalódottsággal hallgattak. Valami mélyebbre vágyódtak ugyanis:
A Mester azonban hajthatatlan maradt. Minden ellenvetésükre csak annyit mondott:
– Értsétek meg, kedveseim, az ember és az Igazság között a legrövidebb út egy kis történet.
Egy másik alkalommal pedig ezt mondotta:
– Ne vessétek meg a rövid történeteket! Ahogy az elveszett aranyérmét egy fillérnyi gyertyával találják meg, úgy a legmélyebb igazságot is egy rövid történet segítségével.
A fiatal tanítvány eszének akkora híre volt, hogy tudósok a világ minden tájáról a csodájára jártak, s tanácsot kértek tőle.
Amikor az uralkodónak egy tanácsadóra volt szüksége, elment a Mesterhez, és megkérdezte:
– Mondd, a fiatalember tényleg annyit tud, mint ahogy állítják róla?
– Az igazat megvallva – mondta a Mester kényszeredetten –, a fiú annyit olvas, hogy fogalmam sincs, mikor lenne ideje arra, hogy tudjon is valamit.
– Rettenetesen szükségem van egy kis segítségre, máskülönben megbolondulok. Egyetlen szobában élünk: a feleségem, a gyermekeim, meg az apósom és anyósom. Az idegeink kikészültek, egymással üvöltözünk. A szobánk maga a pokol.
– Megígéred, hogy megteszed, akármit is mondok neked? – kérdezte a Mester.
– Esküszöm, bármit megteszek.
– Jól van. Hány állatotok van?
– Egy tehenünk, egy kecskénk és hat tyúkunk.
– Tartsd bent azokat is a szobában, ahol laktok. Aztán egy hét múlva gyere vissza.
A tanítvány megrémült. De mivel megígérte a Mesternek, hogy engedelmeskedik, bevitte az állatokat is. Egy hét múlva nyomorultan és siránkozva tért vissza.
– Idegroncs vagyok. A kosz! A bűz! A zaj! Az őrültség határán vagyunk mindannyian!
– Menj haza – mondta a Mester –, és tedd ki az állatokat.
Az ember egész úton rohant hazafelé. Másnap örömtől csillogó szemmel jött vissza.
– Mily gyönyörű az élet! Az állatok kint vannak. A szobánk maga a mennyország, olyan csendes, tiszta és tágas!
Az egyik tanítvány elaludt, és azt álmodta, hogy a mennyországba került. Meglepetésére ott találta a Mestert és a többi tanítványt is, akik ültek és elmélkedtek.
– Hát ez a paradicsomi boldogság? – kiáltotta. – Hogyan, hisz a földön is éppen ezt csináltuk!
Egy hangot hallott, ami ezt kiáltotta:
– Szerencsétlen! Hát azt hiszed, hogy ezek a meditálók a mennyországban vannak? Éppen ellenkezőleg, a mennyország van az elmélkedőkben.
A tanítványokhoz, akik állandóan a bölcsesség szavaiért nyaggatták, a Mester így szólt:
– A bölcsességet nem lehet szavakban kifejezni. Az a cselekvésben nyilvánul meg. De amikor azt látta, hogy a tanítványok hanyatt-homlok vetették magukat a munkába, hangosan felnevetett és azt mondta:
– Ez nem cselekvés, hanem mozgás.
A hamiskártyás így szólt egyszer a Mesterhez:
– Kártyázás közben tegnap rajtakaptak, hogy csaltam, hát jól elvertek, és kidobtak az ablakon. Mit tanácsolsz, mit tegyek?
A Mester mélyen az ember szemébe nézett, és azt mondta:
– Ha én a helyedben lennék, mostantól fogva csak a földszinten játszanék.
Ez aztán felbolydította a tanítványokat. Azt kérdezték, illetve követelték:
– Miért nem mondtad neki, hogy ne csaljon többet?
– Mert tudtam, hogy úgysem bírná megállni – hangzott a Mester egyszerű és mély értelmű magyarázata.
A tanítvány már alig bírta türtőztetni magát, hogy el ne mondja a pletykát, amit a piacon hallott.
– Várj egy percig – intette a Mester. Igaz az, amit el akarsz nekünk mondani?
– Nem gondolnám.
– Hasznos?
– Nem, egyáltalán nem az.
– Szórakoztató?
– Nem.
– Hát akkor minek hallgassuk meg?
A Mester úgy tartotta, hogy semmilyen szó sem rossz, ha azt megfelelő összefüggésben alkalmazzák.
Amikor azt mondták neki, hogy az egyik tanítványa hajlamos a káromkodásra, megjegyezte:
– Úgy tartják, hogy a durva beszéd olyan lelki megkönnyebbülést nyújthat, amit az imádság nem adhat meg.
Az egyik tanítvány megvallotta azt a rossz szokását, hogy továbbadja a pletykákat. A Mester komiszul azt mondta:
– Ha csak továbbadnád az nem volna olyan nagy baj, de még meg is toldod.
– Te roppant büszke vagy az intelligenciádra – szólt a Mester az egyik tanítványhoz. – Olyan vagy, mint az az elítélt, aki büszke a börtöncellájának nagyságára.
A tanítványhoz, aki roppant tisztelettudó volt, így szólt a Mester:
– A fény visszaverődik a falról. Miért tiszteled a falat? Légy figyelmes a fényre!
– Hogyan keressük az egységet Istennel? – Minél jobban keresed, annál nagyobb lesz a távolság közte és közted.
– Hát akkor mit tegyünk a távolsággal?
– Értsd meg, hogy az nincs ott.
– Ez azt jelenti, hogy Isten és én egy és ugyanaz?
– Nem egy, de nem is kettő.
– Hogyan lehetséges ez?
– A nap és a fénye, az óceán és a hullám, az énekes és a hangja: nem egy. Nem is kettő.
Így szólt a faképnél hagyott szerető:
– Egyszer már megégettem magamat. Soha többé nem leszek szerelmes.
– Olyan vagy – mondta a Mester –, mint az a macska, amelyik elhatározta, hogy soha többé nem ül le, mert amikor ráült a kályhára, megégette a fenekét.
Egyszer a Mester azt kérdezte tanítványaitól, hogy melyik a fontosabb, a bölcsesség vagy a cselekvés. A tanítványok egyhangúlag válaszoltak:
– A cselekvés, természetesen. Mi haszna van annak a bölcsességnek, amelyik nem nyilvánul meg a cselekvésben?
– És mi haszna van – kérdezte a Mester – annak a cselekedetnek, amelyik egy meg nem világosult szívből származik?
A turista, miután végignézte a volt Mesterek képeit a templomban, azt kérdezte:
– Vannak még mesterek a Földön?
– Van még egy – mondta a vezető.
A turista kijárta, hogy találkozhasson a Mesterrel, s ezzel a kérdéssel kezdte:
– Hol találhatók ma nagy mesterek?
– Utas! – kiáltotta a Mester.
– Uram! – válaszolt tisztelettel a turista.
– Hol vagy TE?
Egy asszonynak, aki a végzete ellen panaszkodott, ezt válaszolta a Mester:
– Te alakítod a végzetedet.
– De arról nem én tehetek, hogy nőnek születtem.
– Hogy valaki nőnek születik, az nem a végzet. Az a sors. A végzet az, hogy hogyan fogadod el női mivoltodat, s mit hozol ki belőle.
– Szakíts teljesen a múltaddal, és elnyered a megvilágosodást – mondta a Mester.
– Én fokozatosan szakítok a múltammal.
– A növekedés fokozatosan történik, de a megvilágosodás egy pillanat műve.
Később még hozzátette:
– Vegyük például az ugrást. A szakadékon nem juthatsz át kis szökkenésekkel.
– Mikor nyerem el a megvilágosodott állapotot?
– Amikor majd látsz – mondta a Mester.
– Mit kell látnom?
– Fákat, virágokat, a holdat és a csillagokat.
– Dehát ezeket mindennap látom.
– Nem. Amiket látsz, azok papír fák, papír virágok, papír holdak és papír csillagok. Mert nem a valóságban élsz, hanem a szavaidban és a gondolataidban.
Ráadásul még kedvesen ezt is hozzátette:
– Sajnos, papír életet élsz, és a halálod is csak papír halál lesz.
A tanítványnak, aki állandóan panaszkodott másokra, azt mondta a Mester:
– Ha békét akarsz, keresd a változást magadban, ne másokban. Könnyebb a lábadat védeni egy szandállal, mint szőnyeggel borítani az egész földet.
Azt kérdezték a Mestertől, hogy milyen megfontolások alapján választja ki a tanítványait. Ezt válaszolta:
– Engedékenyen és alázatosan viselkedem. Akik gőgösen és fennhéjázva reagálnak alázatosságomra, azokat azonnal elutasítom. Azokat pedig, akik alázatos viselkedésemért tisztelnek, hasonló gyorsasággal küldöm el.
Mielőtt a látogató beállt volna a Mester tanítványai közé, valami biztosítékot akart szerezni a Mestertől.
– Meg tudod mutatni az életünk célját?
– Nem.
– Legalább az élet értelmét?
– Azt sem.
– Körvonalazni tudnád nekem a halál természetét és a síron túli életet?
– Nem.
A látogató gúnyolódva továbbállt. A tanítványok megdöbbentek és elcsüggedtek, hogy Mesterük ilyen rossz fényben s ennyire haszontalannak mutatkozott. A Mester viszont békítőleg így szólt:
– Mi haszna, ha érted az élet értelmét és természetét, de sosem érezted és élted azt? Inkább azon vagyok hogy egyétek meg a pudingot, sem mint hogy spekuláljatok rajta.
A Mester így szólt a látogatóhoz, aki engedélyt kért, hogy a tanítványa lehessen:
– Élhetsz velem együtt, de ne kövess engem!
– Kit kövessek akkor?
– Senkit. Mihelyt elkezdesz követni valakit, megszűnsz az igazság követője lenni.
– Lehetek a tanítványod?
– Csak azért vagy tanítvány, mert szemed zárva van. Mihelyt megnyitod, már nem lesz mit tanulnod tőlem, vagy bárki mástól.
– Mi szükség van akkor Mesterre?
– Hogy megláttassa veled, mennyire haszontalan dolog Mesterre hagyatkozni.
– Miért van szükséged Mesterre? – kérdezte a látogató az egyik tanítványtól.
– Ha a vizet fel akarod forralni, akkor szükséged van egy edényre, amely közvetít a tűz és a víz között – hangzott a válasz.
A tanítvány mindennap ugyanazt a kérdést tette fel:
– Hogy találom meg az Istent?
S minden egyes alkalommal ugyanazt a misztikus választ kapta.
– Vágyakozással.
– Dehát én teljes szívemből vágyom erre. Akkor miért nem találom meg őt?
Egyik nap a Mester együtt fürdött a folyóban ezzel a tanítvánnyal. A víz alá nyomta e fejét, a szerencsétlen persze elkeseredetten kapálózott, hogy kiszabaduljon. Következő nap a Mester kezdte el a beszélgetést.
– Miért küzdöttél annyira, amikor a víz alatt tartottalak?
– Mert levegőért kapkodtam.
– Majd ha megkapod a kegyelmet, hogy úgy kapkodj Isten után, mint a levegő után, akkor megtalálod őt.
A Mestert már életében legendák övezték. Azt tartották, hogy egyszer Isten is tanácsért fordult hozzá:
– Bújócskázni akarok az emberekkel. Megkérdeztem az angyalaimat, hogy szerintük melyik a legjobb búvóhely. Volt aki azt mondta, hogy az óceán feneke. Mások a legmagasabb hegycsúcsot ajánlották. Megint mások a hold túlsó oldalát vagy egy távoli csillagot. Te mit ajánlasz?
– Rejtőzz el az emberi szívben – válaszolt a Mester. – Az lesz az utolsó hely, ahol keresni fognak.
– Mi a haszna a tanulástoknak és az áhítatotoknak? Bölcs lesz-e a szamár attól, hogy könyvtárban él, vagy szentté válik-e a templomban lakó egér?
– Mire van hát szükségünk?
– Szívre.
– Hogy szerezhetjük meg?
A Mester nem szólt semmit. De mit is mondhatott volna, amiből nem kreáltak volna tudományt, vagy nem tették volna meg áhítat tárgyává?
Egy kígyó már annyi embert megmart a faluban, hogy alig-alig mert valaki is kimenni a földekre. A Mestert viszont annyira szentnek tartották, hogy az a hír járta róla, hogy megszelídítette a kígyót, és meggyőzte, ne alkalmazzon erőszakot.
A falubelieknek nem is tartott sok időbe, míg felfedezték, hogy a kígyó valóban ártalmatlan lett. Kővel hajigálták és a farkát ráncigálták.
A jócskán megkínzott kígyó bekúszott egy éjjel a Mesterhez panaszkodni. De a Mester azt mondta:
– Barátom, az a baj, hogy abbahagytad az emberek ijesztgetését!
– De hiszen te tanítottál arra, hogy gyakoroljam az erőszakmentességet!
– Én azt mondtam, hogy a marást hagyd abba, nem a sziszegést!
Vita tört ki egyszer a tanítványok közt afelől, hogy mi a legnehezebb feladat: leírni azt, amit Isten Szentírásként kinyilatkoztatott, megérteni azt, amit a Szentírásban kinyilatkoztatott, vagy pedig megmagyarázni a Szentírást másoknak, miután valaki megértette azt. Amikor a Mester véleményét kérdezték, így szólt:
– Van még valami, ami még ezeknél is nehezebb.
– Mi az?
– Úgy láttatni meg veletek, tökfejek, a valóságot, amilyen az valójában.
– Három fokozat van az ember lelki fejlődésében: a testi, a lelki és az isteni mondta a Mester.
– Mi a testi fokozat? – kérdezték a buzgó tanítványok.
– Az az állapot, amikor a fát fának, a hegyet pedig hegynek látják.
– És a lelki?
– Az az, amikor az ember mélyebben néz a dolgokba, s a fa már nem fa, a hegy pedig már nem hegy többé.
– És az isteni?
– Ah, az a megvilágosodás – mondta a Mester kuncogva –, amikor a fa újból fa, s a hegy újból hegy lesz.
A Mester semmire sem tartotta a tudós értekezéseket. A "bölcsesség gyöngyszemeinek" nevezte őket.
AJÁNLOM AZ OLDALT
