Ha valakit ért az a kegyelem, hogy ott volt valakinek a halálánál, vagy ott volt a kezei között az aki meghalt, az én életemben már többször volt ilyen kegyelem, megrendítő az a változás, ami az utolsó sóhaj, az utolsó lélegzet után történik.

Volt egy idős néni aki úgy halt meg a kezeim között, hogy én éppen viccet meséltem, ő nagyot kacagott és meghalt. És aki ott a kezem között volt, az már nem ő volt.

A kezeim között az volt, amit Gárdonyi Géza íratott a sírjára, meglehet nézni Egerben,

„csak a testem”.

Valami nagyon lényegi változás történt.

Az hogy testünk van, abban sok kételyünk nincsen. Igen, van testünk. Irdatlan méltósággal és azt hiszem és kultúr és tudománytörténetileg úgy következett be, mondhatnám szinte kettéhasad a gondolkodásmódban a test és a lélek.

Ez egy dualisztikus szemléletmód, akiről akár egy egész napot lehetne beszélni.

Hittan órán is ha valaki oda járt, halhatta hogy az ember testből és lélekből áll.

Vizsgáljuk meg hogy a megismerés szempontjából, hogy ismerem meg a dolgokat?

Én hogyan ismerem meg az embert?

A megismerés szempontjából hogy oszthatom fel, vagy hogy tárul fel előttem az ember?

Az hogy az embernek teste van, megtapintható, minden olyan jegyet magán hord ami anyagi. A funkciói, és maga a test is mérhető, és ráadásul az emberi test az egy élő térbeli kiterjedés. Élő testről van szó, ami annyit jelent olyan nyomokat hagy maga után mint az élő test, élő térbeli kiterjedés.

De az ember olyan nyomokat is hagy maga után, amely korántsem okadatol a pusztán térbeli kiterjedés, az élő térbeli kiterjedése.

Mely más élő térbeli kiterjedés az élőlények, a növények, állatok is hagynak maguk után.

Az élő mivoltuknak a nyomait, az ember is hagyja maga után ugyan úgy mint az állatok meg a növények, valami többet, többlet nyomot is hagy, tessék körülnézni az épületben, a rajtunk lévő ruhákon, vagy egy könyvre gondolni, hogy ezek olyan nyomokat hordoznak amelyek nem okadatol az ember pusztán testi mivolta.

Márpedig ami nyomot hagy kell, hogy legyen ami nyomot hagyjon. De hiába boncolom. Szedem elemeire az emberi testet, semmit nem találok ami elégséges magyarázatot adna arra hogy az ember olyasmiket csinál amit csinál.

Minket az ember nem testi működésének a nyomai vesznek körül.

És akkor az emberiség történetének hajnalán valami módon megfogalmazza az ember, hogy van bennem valami ami nem csak a testem.

Miért? Mert nyomot hagy.

És ezt egy olyan fizikai valóságról nevezte el az ember, amit nem tud –megfogni, -nem lát, csak a hatásait, a nyomait látja.

Hogyha kinéznénk és fújna a szél, a fák hajladoznának tudnánk hogy szél van holott nem tapasztalom meg magát a szelet.

S innen a nyelv, nem csak a magyar sok nyelv, a szélről nevezi el ezt a megtapasztalhatatlan, csak nyomaiban megtapasztalható valóságot:

a szellem.

Tehát van egyszer a közvetlenül megtapasztalható testem, és a közvetetten a nyomaiból döbbenek rá, hogy van az embernek szellemi összetevője is.

Ha megvizsgálom mind a testét, mind pedig a szellemi mivoltát, márpedig vizsgáljuk, meg ismerjük.

A testével foglalkozik minden olyan tudomány ami az anyaggal, tehát –fizika, -kémia, -biológia, az összes köztes tudományok, és alkalmazott tudomány ként az antropológia és az orvostudomány.

Az emberi szellemmel szintén foglalkozik nem egy tudományág, de leginkább a maga vegytisztaságával a pszichológia, amely az általunk hagyott nyomokat, a szellemi életem nyomait vizsgálja, márpedig ha vannak nyomok, akkor van szellem.

A nyomokat elemzi, és pedig ebből következik, hogy milyen minőségű szellemi adottságai vannak annak az embernek.

És kész, tovább nem tudok megismerni, mert közvetlenül megismerem a testet, közvetetten megismerem az ember szellemi mivoltát és úgy érzem hogy elégtelen, én még nem tudok az emberről valami nagyon lényegeset.

Mert mi a lényeg?- A lényeg az aminek a révén a dolog az ami.

Megvizsgálom a testemet: nem vagyok azonos a testemmel.

Megvizsgálom a szellemi mivoltomat: nem vagyok azonos a szellemi mivoltommal.

Birtokokról beszélek, de hol van a birtokos, az én?

Akinek van teste, akinek van szellemi működése.

És hiába vizsgálódom, nem találom meg a birtokost.

Sem a testem révén, sem a szellemem révén nem vagyok az aki vagyok, ezek révén vagyok olyan amilyen.

Ráadásul mind a kettő változik. Testünk már korán sem olyan mint amikor megszülettünk, és szellemi minőségünk sem olyan.

És ráadásul napról napra, pillanatról pillanatra hogy a testünk milyen megrendítő mértékben változik.

Egy másodperc alatt 5 millió sejtünk keletkezik és 5 millió sejtünk pusztul el.

Csak a keringésben naponta 250 milliárd sejtünk pusztul el és keletkezik.

Az egész testünkben egy nap alatt 360 milliárd sejtünk keletkezik és pusztul, irdatlan nagy szám.

Egy másodperc alatt 5 millió sejtünk pusztul el és keletkezik.

Szellemileg, bármilyen új ismeret ér engem, változik.

Valamikor olyan ismeret birtokába jutok ami megrendít, megváltoztatja  az egész szellemi struktúrám.

Csak tessék belegondolni, mindannyiunk életében van egy geocentrikus világ látás, hogy mi vagyunk a világ középpontja a föld. Felkel a nap és lenyugszik, nappal van és éjszaka stb.

Akkor megtudja az ember, hogy a nap az nem egy labdányi gömb, hanem egy irdatlan nagy valami, hogy a föld forog és mikor a hely centrikus világkép kialakul, az egész minden átalakul bennünk.

Mikor megtudtuk, hogy vannak atomok, és mik azok az atomok, és abból épül fel, azokból a parányokból a minket körülvevő világ.

Megváltozik a képe, addig eszébe se jutott, hogy ilyen lenne.

Változik! Mind a kettő folyamatosan változik.

Mit mondhatok, azt, hogy soha se vagyunk ugyanolyanok.

Én mindig másmilyen vagyok, de mindenki annyi idős, amennyi idős, és tudja, hogy én ugyan az vagyok.

Nem vagyok ugyanolyan, de ugyan az vagyok.

Ez az ugyanazság, ez a bennem lévő állandó, ez a konstans, ez a nem változó, révén vagyok az aki vagyok.

De nem ismerem meg.

Nem tudom megismerni sem közvetlenül, sem közvetve.

Nem változik.

Leépülhet teljesen, Isten ments, ne adja, hogy valaki archeimer kórt kapjon.

Régen elnök nem tudja hogy Amerika elnöke volt, annyira leépült szellemileg.

Nem ezek régén.

Én nem vagyok sem testemmel, sem a szellemi mivoltommal azonos.

Én én vagyok, ezt nem innen ismerem meg.

Emlékeztek arra, hogy az én képem, ebből adódik.

Milyen testi, milyen szellemi adottságaim vannak.

Milyen vagyok, ezt meg onnan tudom, hogy mások mondták nekem, hogy milyen vagyok. Nem ismerhető meg ez, csak az ismerhető meg, hogy milyen vagyok.

Nem is vártam a hallgatóimtól azt, hogy arról írjanak, hogy ki vagyok.

Tudtam, hogy arról fognak írni, hogy milyen vagyok.

Mégis honnan tudod, mert nem tudom megismerni, értelmi működésemmel megismerhetetlen az ÉNEM.

Onnan tudom, hogy ez az énem, aki vagyok, ott van létezésem legmélyebb zónájában, és ez folyamatosan üzen nekem.

De ezt a hangot, csak akkor hallom meg, ha csendben vagyok.

Belső csendben, aminek nem feltétele a külső zajmentesség.

Ez a hang mindig szól hozzám, de csak akkor hallom meg, amikor csendben vagyok.

Hogy milyen ez a csend, ez a megoldás kulcsa.

Tudom, hogy vagyok, erről szól az, hogy mindnyájan tudjuk, hogy soha nem volt, soha nem lesz, egyedi és megismételhetetlen csodái vagyunk a világmindenség történetének.

Igen. Soha nem volt és soha nem lesz olyan csoda, mint akik vagyunk.

Ez tükröződik a test és a szellemi mivoltunkban is.

De csak tükre. Jelzi azt, hogy ki vagyok én.

Ki vagyok?

Az emberi testet, ha megvizsgálom, miből épül föl?

Mint minden anyagi valóság, atomokból, molekulákból.

Ezek az atomok a testünkben lévő hidrogénatomok, adott körülmények között pontosan úgy viselkednek, mint egy tőlünk 13 milliárd fényévre lévő galaxisban.

Az atomok és molekulák révén azonos, teljesen rokon vagyok a világegyetemmel.

Az élő mivoltom, tudjuk az élet 4 milliárd éves fejlődéstörténetét, az egysejtűből lesz a több billiósejtű csoda, és azt is tudjuk, hogy az élet 4 milliárd éves fejlődéstörténetét édesanyánk szíve alatt megismételjük.

És ennek a fejlődéstörténetnek a csúcsán vagyunk mi emberek, minden bennünk van, ami az élet összes megnyilvánulása.

Így válik érthetővé, hogy a keleti filozófia, biztos hallottátok már,

”én egy vagyok az út porával,

én egy vagyok az árok szélén a kis virággal,

egy vagyok a nappal,

a széllel,

az esővel

és a forrásvízzel..”

mindennel egy vagyok.

Amikor felujjong bennünk egy naplemente csodája, egy kis virágszirmon a harmatcsepp, akkor meg is éljük ezt az egységet.

Ezért van, hogy az az ember aki ráébredt arra, hogy ki is vagyok én. Ők azok, akik beszélgetnek a madarakkal, a halakkal, a fákkal, aki megsimogatja otthon a virág, a növénynek a levelét, mert egy vagyok vele.

Érdekes, hogy aki ezt megtudja élni, az nagyon tiszteli a dolgokat.

Az élettelen dolgokat is megsimogatja, hisz én vagyok. Egy vagyok.

Óriási dolog a test, minden ami van szent.

Nincs olyan, hogy fújj a test, ez butaság.

Ez az én, megismerhetetlen, hiába fürkészem, nem találom, tudom.

A megismerhetőség határa az innen a megismerésből átjárhatatlan, de belülről átjárható, ez csak innen járható át. Innen tudom, hogy vagyok.

Aminek révén vagyok az aki vagyok, az az én lényegi mivoltom.

Ugye mi a lényeg, aminek a révén a dolog az ami.

Aminek a révén vagyok az, aki vagyok, ez a létezésem legmélyebb zónájában jelenlévő én.

Hát vizsgáljuk meg, hogy milyen az az ÉN? 

Nem lehet róla beszélni, túl van a szavakon, a fogalmi rendszer az a megismerésem következtében alakul ki. Erre nincsenek szavak.

Ha valaki megkérdezi, hogy ki vagyok én, arra én nem tudok válaszolni.

Mi sosem azzal érünk el nagy hatást a másikra, hogy milyen a testünk.

És megrendítő módon, pedig mennyit gyötrődünk, hogy így vagy úgy nézzünk ki.

Ez semmit nem jelent.

Az sem, hogy-hogy villog az agyam, milyen penge agyam van, semmit nem jelent.

Ez számít, ez számít, mivel adhatunk a legnagyobb segítséget a másiknak.

Nem az, hogy rohangálunk,

teszünk, veszünk,

nem az hogy piszok okosakat mondunk,

azzal hogy vagyunk.

Vagyunk a másiknak. Nagyon érdekes, hogy én vagyok.

Itt az énben már semmi szerepe nincs sem a térnek sem az időnek. 

Mindig vagyunk, nem voltunk, nem leszünk, hanem ÉN VAGYOK! 

Miért izgalmas ez?