Mint a pillanatok lineális egymásutánja, és ráadásul inreverzibilis, tehát visszafordíthatatlan.

Válasszuk ki a megragadható időpillanatot,- a jelen pillanatot, és itt most egy nagyon-nagyon fontos választóvonalat húzhatunk.

Mert az eddigi létpillanataimat úgy hívom, hogy múlt, és megrendülve kell megtapasztalnom, hogy már nincs.

Amit itt megtettem, nem tehetem meg nem tetté, és amit nem tettem meg, azt már soha nem tehetem megtetté a múltban. Volt, de már nincs.

Vizsgáljam meg a másik tartományt, a jövőmet, és azt elég világosan látom, az még nincs.

Ez csak a reményeimben él, hogy lesz, de semmi garancia nincs arra, hogy tényleg megfogom élni ezeket.

Mert az, hogy meghalok az biztos, és ami abszolút bizonytalan, hogy mikor?

Mi az ami van, ez pedig a jelen. Ez az egyetlen, időben ami van.

Hogy egy kicsit utolérjük, ugye szoktak beszélni örökkévalóságról, meg egyebekről.

Rettenetesen elhibázott, amikor a hittanórán örökkévalóságról azt mondják, hogy az idők végtelen egymásutánja, az örökkévalóság az időtlenség.

És megérezhetjük, még nyelvileg is egy picit utolérhetjük, hogy én, és mi mindannyian mindig vagyok. Ami mit jelent?  MOST

Én nem voltam, és nem leszek, hanem vanni, vagyok. Én mindig vagyok.

Most vizsgáljuk meg a teret, hogy hol vagyok? Ha már kimondom, hogy vagyok, akkor már tudom, hogy csak a Most-ról lehet szó.

Nem voltam, meg hol voltam azt megtudom, hogy hol leszek, azt nem tudom biztosan megmondani, hol voltam, azt igen. De a legbiztosabb, és megragadható, hogy hol vagyok, rettentő nehéz rá válaszolni itt. ITT VAGYOK!

Magában a térben, amit térnek nevezünk, rendkívül relatív, ez az itt.

Erre akkor döbbentem rá, és hívtak mobilon, hogy hol vagy?

Mondom itt a kocsiban.

És amikor azt mondtam, hogy itt a kocsiban, ha csak hatvannal megyek, már 16 méterrel odébb vagyok.

Ha 120-al, már 32 méterrel, de még nem is veszem be, hogy a föld az forog, elég rendes sebességgel, tessék elosztani 40.000-t 24-el, az egyenlítő környékén milyen irdatlan gyorsan megyünk.

De akkor még mindig nem vettem számításban, hogy a föld nem kis sebességgel kering a nap körül.

Akkor még azt is elhanyagoltam, hogy a mi naprendszerünk egy spirál galaxis peremén milyen irdatlan sebességgel mozog a galaxis központja körül.

Tehát azt mondom, hogy itt, és néhány 100 millió km-el vagyok már odébb a térben.  Ez teljesen érdektelen.

Én hol vagyok? Itt! És ennek, hogy térben csak az itt van, és időben csak a most van, megrendítő következményei vannak.

Egy csodálatos könyv került a kezembe, ,,Most hatalma’’ ez a címe, mindenkinek ajánlom. Csak a Most-ról szól elég terjedelmesen.

Tessék belegondolni milyen következménye van.

Magának az élet stratégiának a megfogalmazása örült egyszerű.

Ha én létezésem minden pillanatában tudnék jelen Lenni, itt és most Vanni, hát még olyan boldogok lennénk, hogy ihaj.

De, egy nagyon nagytitkot árulok el.

Mi mindannyian, mindig, itt és most vagyunk.

És mégis tudjuk, hogy mégsem vagyunk itt és most.

Mitől van az, hogy nem vagyunk itt és most? 

Vizsgáljuk meg, hogy milyen következményei vannak az Itt és Mostnak.

Hogy milyen megrendítően hülyék tudunk lenni, az ennek a fényében egészen elképesztő.

Emlékszem mentem le Bajára, hogy órát tartsak a főiskolán, és Bajától 9 km-re bedobta a törülközőt a kocsi, úgy ahogy volt.

Egy nagy generálozás után az első utam velem volt, kész utána mehetett alkatrésznek. Annyira bedöglött. Ott álltam 9 km-re Bajától, tiszta ideg voltam, hogy nekem ott kéne lenni. Micsoda hülye az ember, nem? 

Miről beszéltem? 

Ott nincs nekem, senkinek nincs ott, csak volt vagy lesz ott. 

Hogy kéne, amikor azt mondom, hogy kéne, mindig arra mondom, hogy kéne, ami nincs. De hát kéne.

Nagyon nagy titkot árulok el.

Nem fogjátok elhinni.

Azt, hogy hol van nekünk dolgunk: sőt, azt, hogy nem is lehet másutt dolgunk.

Mit gondoltok hol van dolgunk?

Itt!

Nekünk sehol máshol, ha azt mondom, hogy ott kéne lenni, az egy nagy marhaság.

Miért? Mert itt vagyok!

Nekem soha sincs dolgom ott, nekem csak itt van dolgom.

És hogy öljük magunkat, ott kéne lenni.

Mivel foglalkozunk?

Azzal ami nincs, és nem avval ami van.

Az életünk időtartamának legalább 1 %-ában avval foglalkoznánk ami van, hát páratlan boldogok lehetnénk.

Avval foglalkozunk ami nincs, de nem baj.

Miért? Mert ez van.

De hogy kilehet-e veckölődni ebből, és hogy hogyan?

Érdemes megvizsgálnunk, hogy vállunk mi létidiótává, és hogy ebbe mi rossz van?

Mert rettentő rossznak nevezi az emberiség ezt.

Az emberiség kultúráinak, mindegyik kultúrának van hagyománya.

Ezt mondhatnám a történelem előtti időkben indul el.

Szóbeli úton terjed, de vannak olyan kultúrák, hagyományok, melyeket már viszonylag korán írásba foglaltak.

Ilyen a - Védikus, a - Kínai, a Zsidó hagyomány is. Már nagyon korán írásba foglalták.

De ilyen a Kalevala, amit a múltszázadba foglaltak írásba.

És van sok olyan törzsi kultúra, amit még mindig nem foglaltak írásba.

Miről beszél mindegyik kivétel nélkül?

Hogy volt az emberiségnek, mert mindig az emberiség történetéről szól, még akkor is, ha egy kicsi törzsről van szó, egy aranykor, amikor minden jó volt.

És valahogy belerondított az ember.

Vagy úgy, hogy feltöri a sárkánytojást, vagy hogy ellopja a tüzet az égről, vagy hogy eszik a jó és a rossz tudásának a fájáról.

Valamivel elszúrja, és ettől kezdve borzasztó rossz lesz minden.

A hagyomány, bár mindig az egész emberiség történetéről beszél, nem csak arról szól, és sosem külső történet, hanem mindig belső történet, a mi élete, külön-külön mindannyiunk élete megtalálható a hagyományokba.

És ezt hadd mutassam be a zsidó hagyományon keresztül, mert azt mindannyian ismerik, ha nem is ismerjük, legalább hallottunk róla, és amiről szó esik, arról midnannyian halottunk. Hogy a teremtéstörténet, Ádám – Éva, hogy a paradicsom és egyebek.

Ez rólam szól és mindannyiunkról.

Igen, a mi létezésünkben is volt ilyen arany kor.

Ott voltunk az édesanyánk szíve alatt, teljes és maradéktalan harmóniába a létezéssel és a világegyetemmel.

Világra jövünk, ugyan úgy, mint más eleven szülő állat, ugyan úgy megszül minket az édesanyánk, és teljes és tökéletes harmóniába vagyunk a világegyetemmel.

Egyszer csak történik egy fordulat.

A zsidó hagyományban itt a maradéktalan, teljes létezéssel való azonosság és paradicsomi állapotban, mi az amitől óvja az öreg Isten az első emberpárt?

Hogy egyenek a jó és a rossz tudásának a fájáról.

Mit jelent tudni, mi a jó és a rossz?

A megkülönböztetés, hogy megkülönböztetem a létezést, hogy van jó és rossz.

Mindannyiunk paradicsomi életen egyszer véget ér. És mikor?

A legeslegelső megkülönböztetéskor.

Mit jelent a megkülönböztetett?

Hogy a létezés egységét elválasztó, az egységből kétségbeesek.

A mi életünkben a tudás fájáról való evés nem tudjuk mikor következik be, egyszer bekövetkezik.

Talán akkor, amikor nem alszunk bele a szopizásba.

Amikor, amikor egyszer csak  a test amelyből testedzettem, és ez a test, amely táplál engem, egyszer csak eltávolodik tőlem.

Nincs még fogalmi rendszer, de a fogalmi rendszer lenne a gyereknél, akkor azt mondjuk, hát nem Én, hát Eddig minden és mindenki én voltam, és leginkább ugye az édesanyám, akivel totális és teljes szerves egységben voltam.

Nem én, hogy más.

Életünknek ez az első kétségbeesése, és mi ennek az eredménye, hogy belezuhantunk egy kozmikus magányba.

Mert aki a legjobbat megtapasztalhatóan én vagyok, az anyám, az nem én.

És ezután minden megismerésem az lesz, hogy ez a maci, a tesó, az apa, a rácsos ágy, a csörgő, nem én vagyok.

Minden megismerés, mi az, hogy megismerni? Megkülönböztetni, ennyi!

Ki ismer? Aki sok különbségtételt tud, ennyi.

Egy botanikus kinéz, köpi, vágja milyen fák vannak.

Én, hát fa, annyit tudok.

De ő meg tud megkülönböztetni, annak van sok ismerete, aki sok különbséget tud.

És minden megismerésem mit fog alátámasztani, mit fog még jobban elmélyíteni, hogy bármit megismerek, az nem én, hanem más. Ő és az.

És az a magány gyakorlatilag feloldhatatlan, ott vagyunk mindannyian egyedül a világmindenségben, minden és mindenki más, és a különváltság, az egységből való kizuhanás, a kétségbeesettség fájdalmát éljük meg minden gondolkodó pillanatunkban.

Tudom, hogy ő nem én vagyok, és az a vetítő sem én vagyok, meg a vetítő, és a János, de nem én.

És ettől a pillanattól kezdve mire vágyunk?

Az elvesztett egységre, az egység hírességére, az egység teljességére.

De visszaút nincs, hiába küldenek engem vissza oda ahonnan jöttem, oda nem mehetek.

Az egységet valahol másutt kell megtalálnom.

És amikor megtaláljuk, akkor vagyunk boldogok. A boldogság az egységben van.

A kétségben csak a kétségbeesés és a fájdalom és a magány.

Hogy találjam meg? Mert elveszett. De milyen ez az elveszettség?

Pontosan olyan mint az énképem. Hát elfakadtam én?

Az engem körülvevő világban minden lélegzetvétel, minden korty, minden falat a világgal való teljes egységem. Állandóan egységben tartok a világgal. Mihelyt ez az egységtartás megszűnik, a testem megszűnik működni. Minden bennem van ami a külvilágban, ott van, az én testem az anyagi létezés teljességét ott hordja magában. Ott van. Nem szűntem meg, nem fakadtam ki valójában. Hol fakadtam ki? Itt! Az első megismerésben, úgy is mondjuk a megismerő tevékenységet vagy a megismerés eredményét, hogy gondolat.

Jól kapaszkodjunk meg, mert a magyar nyelv teljesen zseniális, a gondolat melyik szóból származik?

A gondból. Gond csak ott van, ahol gondolat van. Sőt mit keresünk? A gondolattalanság állapotát. Már nagyon sok gondom van, benyalok öt felest, gondolattalanság. A drog is gondolattalanság, sőt hogy védekezik a testem az elviselhetetlen fájdalom ellen, a gondolattalanságba menekül.  A gondolatot, az eszmét, az eszméletemet vesztem. Gondolatlanságba menekül a test. Mondhatnám úgy is, hogy melyik az én boldog állapotom? Furcsa, a gondolattalan. Az eszméletlen állapot.

Jó, de hát nem ihatom eszméletlen részegre magam.

Nem veszthetem el folyamatosan az eszméletemet.

Érezzük, hogy itt valami nagyon nagy probléma van.

De mi történik abban a pillanatban?

A legelső különbségtételnél, a legelső gondolatnál, a legelső megismerésnél, a kétségbeesésnél, hogy hol esem kétségbe?

Nem a valóságban, a valóságban folyamatos és teljes az egységem.

Mondhatnám virtuálisan, mentálisan esem kétségbe.

Úgy érzem, hogy elvesztettem a létezés egységével való tudatos kapcsolatomat.

Nem tudok róla.

A Védikus hagyomány ezt úgy nevezi, hogy egy alvásállapot, az meg, ébredj fel, és akkor már tudni fogod, hogy egy vagy mindennel.

Hogy alszol, mondhatnám azt, hogy ébresztő!

Mert mi nem a valós., mi mennyire nem a valóságban vagyunk, tessék belegondolni a megismerésbe.

Kinézek, látom azt a kocsit, hát tudom, hogy Fiat Uno vagy micsoda.

Látom, megismertem.

Mim van erről a kocsiról? Képem van.

Milyen ez a kép? Hiányos. Annyit tudok, hogy sárga.

Ha én terveztem volna ezt a kocsit, akkor többet tudnék róla, de akkor tudnám igazán, hogy nem is ismerem ezt a kocsit. Sőt mi több, minél jobban megismerek valamit, minél többet tudok valamiről, annál inkább eluralkodik rajtam az a bizonyosság, hogy szinte semmit nem tudok róla. Szinte semmit.

Egyik barátom biológus, négyen vannak a világon, akik értenek a poloskákhoz.

Ha csak hallja, hogy a föld bármelyik részén fölbukkan egy poloska, fölül a repülőre, rohan oda.

Mindent tudnak ami tudható róla. De megkérdezem őt, te én nem tudok semmit a poloskáról mesélj már róla.

Azt mondja, én se tudok róla semmit, pedig ők tudnak talán a világon a legtöbbet.

Hát emlékszünk, minél többet tanulunk, annál inkább megvilágosodik, úr isten mennyi mindent nem tudok.

Egy diploma semmi mást nem igazol, mint hogy ez az ember már tudja, hogy ebben a tudományban mennyi mindent nem tud. Semmi több!

Hogy a megismerés eredményeképp bennem, a dolgokról képek vannak.

És mit tudok erről a képről, hogy hiányos.

És nagyon sok képet szereztem én a tapasztalataimmal,  és ezek a képek bennem egységbe kerülnek, strukturálódnak.

És amikor elmegyek tanulni, meg addig is, az édesanyám miket mond?

Elmondja azokat a képeket amiket ő szerzett.

És elmegyek az iskolába, akkor megtanulom, hogy milyen képeket alkottak a világról, a valóságról a történelem során eddig az emberek.

És bennem az egyéni tapasztalat képei, meg az átvett képekből összeállt egy világképem.

És amilyen a világképem olyan számomra a világ. Olyan.

Ezen a világképen van egy kis ajtó, amin, azon ott bejöhet bármi, mert tudom, hogy nem mindent ismerek.

De jól strukturált a világképem.

Az én világképemnek mindegyik egy képkockája, egyet  biztos tudok, hiányos.

Bennem nem a valóság van, hanem a valóságról alkotott képek, hiányos képek halmaza.

Ez az én virtuális valóságom, mert ezek csak képek, de nem a valóság.

Rendkívül szegény ez a valósághoz képest.

Magyarán, bennem képek vannak, de a világban az van ami van.

Tehát, nem csak az önmagamról alkotott kép, semmi közöm nincs, mert ugye másoktól kaptam, másokról szól, nem rólam.

Hanem az én világról alkotott képem is nagyon hiányos, és megrendülök, hogy más tök mást mond arról a dologról, amit én így ismerek meg, mert ő másképp ismerte meg azt a dolgot. Mindenkinek más a világképe.

Miért tudunk mégis beszélni, kommunikálni egy közös kultúrában?

Egyrészt a kommunikáció eszközét a nyelvet elsajátítottuk, másrészt kb. nagyjából ugyan azt tanultuk.

Tehát, ha én azt mondom, hogy kutya, akkor nagyjából mindenki valamilyen kutyára gondol, és tudjuk, hogy miről van szó. Nincs két egyforma kutya. De a világképe, a kutyáról alkotott képe mindenkinek más.

Mindenkinek a világképe más, és mindenkinek olyan a világa, amilyen képhalmazt őriz a világról.

Teljesen más, de ez virtuális.

Ez a valóságról alkotott kép, de nem a valóság, de ez olyan szegényes!

Plátonnak van a híres barlanghasonlata, hogy egy muki bemegy egy barlangba, háttal a barlang szájának és mi van ott előtte a barlang falán?

A szürkének, feketének és a fehérnek az árnyalatai jelennek meg, túl sötét van, de nem tudom hogy lement-e a nap, egy mackó ült a barlang szája elé, lombot eresztett a bokor a barlang szájánál?

Nem tudom, csak hogy sötétebb van, világosabb van, egy kicsit van sötétebb, tök sötét van, és azt mondja Pláton, hogy így látjuk mi, ez van bennünk a világról. Ilyen szegényes a kép.

Ha mi megismerhetnénk a valóságot a maga teljességében, az akkora különbség, mint ha valaki kijön a barlangból és körülnéz. Ilyen szegényes a mi képünk.

De megláthatjuk-e a valóságot? Mit csinál a valóság? A valóság van! Ennyi!

Nem több és nem kevesebb. VAN!

A valóság nem tehet arról, hogy bennem ilyen kép van róla, meg másikba amolyan van, hogy mindenkiben más kép van róla.