|
Létezés
2006.10.17. 16:07
Szó esett arról, hogy mi az ami van számomra a térben és időben, itt és a most. És ennek a következményei, hogy nagyon messzire vezetnek említettem, ezt fogjuk a következőkben lebontani és elemeire szétszedni és az ebből eredő tanúságokat megvizsgálni.
Először is, hogy ki számomra a legfontosabb ember, kik a legfontosabbak a számomra?
Most az én számomra nem a gyermekeim, szüleim, testvéreim, feleségem és mind az akit eddig ismertem és a szívemben vannak a fontosak, a legfontosabbak, hanem ti vagytok a legfontosabbak. Miért? Mert ti vagytok, itt és most!
Gyakorlatilag teljesen mindegy, hogy ki van itt és most.
Ha akarom, ha nem ő a legfontosabb a számomra.
Ugyanis akárkivel akármikor találkozom, maga a találkozás is egy olyan csoda, amely soha nem volt és soha nem lesz a világegyetem történetében.
Ez akkor is így van, ha ugyanavval az emberrel találkozom immár több tízezredszer.
Mindenegyes találkozás esély, esély a teljesség és az egység megélésére.
Mindegy, hogy az a taxisofőr, szemetes vagy a biztonsági őr, vagy teljesen mindegy, az eladó a közértben vagy a pénztáros.
Minden egyes ember egy hatalmas és ésszel szinte felfoghatatlan üzenetet hordoz, és mit nyújt nekem?
A létezésének a csodáját.
És minden ember kivétel nélkül ott hordozza magában a létezés teljességét.
Eddig csak az anyagi világ teljességéről volt szó, amit ott hordunk a testünkben.
Így is van, de most vizsgáljuk meg magát a létezést mint olyat és egyáltalán.
Mi is az a létezés?
Hogy érkezik el hozzám egy létezőnek az üzenete?
Hogy érint meg engem, hogy mit jelent egyáltalán létezni?
Itt ülünk, és tudjuk hogy van körülöttünk egy csomó dolog. Honnan tudjuk?
Ezek a körülöttünk lévő dolgok áradnak, mondhatnám azt, hogy folyamatosan odaadottak.
Ezt a táblát tökre nem érdekli, hogy mi rendes emberek vagyunk, vagy nem vagyunk rendes emberek.
Ide akárki jön ez a tábla odaadja magát neki, folyamatosan odaadja magát.
Bárhol vagyok a világban, bármi vesz engem körül, minden odaadja magát nekem. Folyamatosan árasztja önmagát, ez az én érzékszerveim kapuin elérkezik hozzám.
Mit jelen lenni, mit jelent vanni, létezni?
Az annyit jelent, odaadottnak lenni.
És a folyamatos létezés a folyamatos odaadottságot jelenti. Ennyi.
Én a testem révén gyakorlatilag semmiben nem különbözöm az engem körülvevő világból.
Bennem itt van az élettelen világ minden törtéve, és az élővilág minden törvényét magamban hordozom.
Úgy is viselkedem, a testem, a természet törvényei szerint, ez alól nincs kivétel.
És az én testem, ugyanúgy mint a szilvafa, vagy a tábla, vagy ez a projektor, odaadja önmagát. Ugyanúgy.
És nekem nem kell semmit tennem, amikor a másikkal találkozom, a teste ugyanúgy odaadott, mint minden tárgyi, dologi dolog, ami engem körül vesz.
Ha megnyilvánulok szellemileg, tudok, beszélek, alkotok bármit.
És maga az alkotás, amikor anyagra vitte át a szellem a belső tartalmát, az is mindenki számára hozzáférhető, körül lehet határolni, de nem véglegesen.
Mint ahogy körül lehet keríteni egy területet, és nem engedek be mást, ezek ideiglenesek.
Ezek a körülhatároltságok előbb-utóbb úgyis megszűnnek, és sok értelmük nincs.
Hogy mennyire nincs értelmük, ha életünk egyetlen biztosan prognosztizálható, előre jelezhető létesemény a halálunk.
Akkor az kő keményen és teljesen egyértelműen elválasztja a lényegest a lényegtelentől.
Azért fontos tudni és számot vetni avval, hogy meg fogunk halni, mert amikor nagyon el vagyunk tévedve, és nincs semmi irányfényem, vagy iránytűm, hogy nem tudom megkülönböztetni a lényegest a lényegtelentől, a fontost a nem fontostól, amikor kételyem van abba, hogy jó úton járok-e vagy sem, akkor tessék arra gondolni, ami biztos úgy is bekövetkezik, hogy megfogunk halni.
És mivel ez biztos, hogy mikor azt nem tudom, érdemes belegondolni.
Teszem azt, egy hetem, egy hónapom vagy egy évem van hátra, biztos, csak annyi, hogy akkor ennek a fényében tenném-e azt, amit teszek?
Mert az mondjuk, ja, hát akkor nem, akkor nem is érdemes belevágni.
De igen, akkor igen, mert az biztos lényeges. De ez lehet a leghétköznapibb dolog.
Nem egy ember, nem egyet ismertem, aki a halálos ágyán kezdett nyelvet tanulni.
Tudta, hogy meg fog halni. De gazdagodott általa, megnyílt a szeme.
A nyelvet tanulni azért érdemes, mert más látásmódot kölcsönöz az embernek, teljesen másképp látja az ember.
Emlékszem néhány évvel ezelőtt meghívtak, mentek ki Lurdba, hogy vezessem őket, ilyen kvázi, idézőjelben idegenvezető voltam, és irtó izgalmas volt általam ismert imákat hallgatni más és más nyelven.
Vagy a prédikációkat hallgatni franciául, angolul, horvátul, svédül.
Nagyon-nagyon izgalmas volt, egy teljesen közhelyes, lapos közhely lenne nekem magyarul, de ezek a szavak egészen mást is megpendítettek.
Mást ne mondjak, az Ave Maria, biztos hallották, hogy van ilyen.
Az Üdvözlégy Mária például angolul hogy hallatszik.
Azt hittem elájulok amikor meghallottam először.
Egy apácacsoport kezdte el mondani a rózsafűzért, és hogy kezdődik az Ave Maria angolul? Hello Méri. Azt hittem, hogy ott dobom el az agyam.
Tökéletes fordítás, tökéletes fordítás, de nekünk ez nagyon frivol.
És ezt ők teljes áhítattal mondták, teljes áhítattal.
Egy új világot, más szemléletmódot nyílt meg az embernek, és tanult a halálos ágyán ógörögül, és tudta, hogy meg fog halni. Új világ nyílott meg az ő számára.
Mindegy, hogy mit csinálok, ha azt akkor is csinálom, ha tudom akár egy óra múlva, egy nap múlva, egy hét múlva meghalok. És akkor is csinálom, az biztos lényegi.
A dolgok nem attól válnak lényegessé vagy lényegtelenné, hogy mit csinálok, hanem hogy hogyan csinálom.
Hogy viszonyulok ahhoz amit teszek, és ehhez nagyon-nagyon hozzásegít a halál ténye.
Egyébként nagyon okos mondatot olvastam egy amerikai menedzser naplójából.
Harminc valahány éves volt, de elment egy tréningre és ott az előadó mondta, hogy meg fognak halni.
Tudta ő ezt eddig is, csak ekkor érkezett el hozzá.
Úr Isten, meg fogok halni.
Szédelegve megy be a szállodai szobájába, és este amikor leül megírni a naplóját, akkor végkövetkeztetésként arra a sokkra, hogy ő meg fog halni, azt írja a naplójába .
”Életemben most először gondoltam arra, hogy meg fogok halni.
Végiggondoltam az egészet, és elhatároztam, hogy élni fogok.”
Nem tud élni az, aki nem vetett számot a halálával. Miért?
Mert abszolút módon a halál, mint egy pengeéles lézerkés elválasztja egymástól a lényegest a lényegtelentől. Teljesen.
Ha volt már valaki halálközelbe, az tudja a legjobban.
Akit meglegyintett a halál szele, az már sohasem fog úgy élni tovább ahogy addig élt.
Minden átrendeződik, minden az égadta világon.
Értékelni tudunk olyan dolgot, amit oda se figyeltünk, és ameddig irdatlan értéknek tűnt, teljesen érdektelenné válik. Érdemes belegondolni a halálba.
Hogy egy nagyon-nagyon fontos megkülönböztető.
Az emberi kapcsolatainknál az itt és most valóságténye ez van, mit üzen, hogy ki a legfontosabb?
Az az ember, aki itt van, itt és most. Mit hordoz?
A létének az üzenetét, és ez a léte üzenete maga a teljesség.
Hogy hogy hordozza a létezés teljességét?
Létezni annyi mint odaadottnak lenni, folyamatosan odaadottnak lenni.
A testem nem tud nem odaadott lenni.
Szellemileg megnyilvánulok, az nem tud nem odaadott lenni, hisz megnyilvánul.
De én, a létezésem legmélyebb zónájában, odaadott vagyok-e?
És ezen áll vagy bukik minden, mert ha odaadott vagyok, akkor vagyok, és ha nem vagyok odaadott, nem vagyok.
Nagyon jól tudjuk, hogy a testünket odaadhatjuk anélkül, hogy magunkat adnánk oda. Szellemileg is megnyilvánulhatunk úgy, hogy nincs mögötte az odaadottságunk.
Ezek az üres szavak, cselekedeteinkben az üres tettek, amikor nem vagyok benne, nem vagyok odaadott.
Amikor odaadott vagyok, akkor vagyok, de hát azért csak funkcionálok akkor is amikor nem vagyok odaadott.
Működik a testem, szellemileg is működök, valahol ott vagyok, de hogyan vagyok?
Hogyan vagyok? Mert valami képen módon csak vagyok a létezés legmélyebb zónájában akkor is, ha nincs meg az odaadottságom.
A szerzetesek éjféli imáját úgy hívják, hogy matutinum.
Éjfélkor megszólal a kisharang, fölkerekednek a celláikban, magukra öltik a szerzetesi ruháikat és lemennek a kápolnába, és másfél két és fél órát közösen imádkoznak.
És ezt az imát matutinumnak hívják, nem tudom miért.
Matutinum annyit jelent, hogy hajnal.
És mikor mondják, amikor legmélyebb a sötétség.
Az éj felekor, a napnyugta és a napkelte közötti félidőbe.
És amikor nyugovóra térnek még akkor is teljes a sötétség.
Hol van a hajnal? Hát ott a szívükbe az a tudás, hogy fel kel a nap.
Na ilyen hajnali imák, ilyen léthajnalok vagyunk mi is, amikor nem vagyunk odaadottak.
Ott van bennünk az odaadottság lehetősége, mint az éj sötétjében a napfelkeltének a lehetősége.
Ott szunnyadunk létezésünk legmélyebb zónájában az odaadottság lehetőségeként.
És amikor úgy döntünk, hogy odaadottak leszünk, akkor megvalósulunk, áradni kezdünk. Nagyon jól tudjuk, hogy mikor vagyunk igazán, azt mindannyian megéltük amikor odaadtam magam a másiknak.
Akkor áradok, akkor vagyok, s ha nem, akkor nem vagyok.
Ezt az odaadottságot más néven úgy hívják, hogy SZERETET.
A szeretet a szóhasználatban inkább az érzelmi vonzalmat jelenti.
Ez a szeretet szó jelentéstartalmának a legfelszínesebb leginkább elterjedt használati módja, és itt tényleg, szeretem a sült csirkét, a Józsit, meg a napsütést. Tök ugyan az, kedvelem.
És a legmegrendítőbb, hogy a kedvelés az semmi más, de semmi más, mint biológiai megfelelés.
Mit vagy kit kedvelek, aki biológiailag megfelel nekem most, és ami nem felel meg most, azt nem kedvelem, sőt mi több, taszít.
Tehát a legkedvesebb ételemmel teli eszem magam, hát engem avval kínálnak, a hideg kiráz tőle.
Tehát a kedvelés az a pillanatnyi biológiai állapotnak való megfelelés, az engem körülvevő dolgok.
Tessék nézni egy papucsállatkát, ott van a tárgylemezen, odacsöppentek egy higított sósavat, elmenekül onnan, ha szőlőcukrot, oda fog menni.
Egyik a taszítás, másik a vonzás.
Ami biológiailag jó az vonz, ami nem jó, az taszít. Ennyi!
Tehát hogy én szeretem a Józsit a kedvelés szempontjából, tehát a Józsi által kiárasztott életenergia kifejezettem jót tesz nekem.
De van olyan ember, aki által árasztott életenergia kifejezetten rosszat tesz nekem, és akkor kerülöm.
Nem tehet a Józsi arról, hogy vonzódom iránta, és én sem tehetek, hogy a Józsi engem vonz. Abszolút nem tehetek róla, tehát itt a szimpátia, antipátia mögött nem az én döntésem áll, hanem az én biológiai létem spontán reakciója húzódik meg.
Nem azért kedvelek valakit, mert okos és szép és rendes.
Biztos volt már mindenkinek az életében nem egy olyan ismerőse, szép is volt, okos is volt, ápolt is volt, kedves is volt, azt a hideg rázott tőle.
Másik az egy ápolatlan bunkó, aztán nem tudom miért az meg vonzó volt.
Sem ő nem tehet róla, sem én.
Tehát a kedvelés, nem kedvelés az nem döntés következménye, spontán reakció.
A szeretet mélyebb értelmében nem az én döntésemtől független reakció, hanem szabad tett, és a szabadságomban fogant döntés, hogy odaadott leszek-e vagy sem.
Ha igen, akkor mi történik? Nem tudom most elkezdek vanni.
Én akkor vagyok mikor odaadott vagyok, és körülöttem minden odaadott, és ezért a kisujjamat sem kell megmozdítani.
Mit jelent ez most a valóságban, hogy minden az enyém.
És hogy lesz minden az enyém, úgy hogy odaadja magát nekem.
Nekem azért semmit nem kell tenni, hogy süssön a nap, sem ezért, hogy az a fa rám árassza gyönyörűségét.
Nem kell nekem semmit tenni, odaadott.
Ez a létezés és a valóság egyetlen birtokviszonya, az egyetlen létesíthető birtokviszony, ez így hangzik, abszolút egyetemes, én a tied vagyok.
Ezt mondja nekem a fal, a tábla, a fa, a napsütés és az eső.
Ezt mondják a csillagok és a kisvirág, hogy én a tied vagyok.
És így válik az enyémmé.
Én csak úgy vagyok, ha kimondom, hogy én a tied vagyok.
Birtokviszonyt létesíteni csak így lehet.
Én a tied vagyok.
Nem mondhatom senkinek és semminek, hogy te az enyém vagy.
A dolgoknak nem is kell, hiába mondom, ha kimondom, ha nem, ők úgyis odaadják magukat nekem.
A másik ember, mivel ott hordozza a szívében a szabadságot, csak úgy lesz az enyém, hogy ha ő kimondja, hogy én a tied vagyok.
És ez tart addig, amíg ezt kimondja.
Kapcsolatot létesíteni egyféleképpen tudok, azt mondja, hogy én a tied vagyok.
Ez az amit én tehetek egy kapcsolatért, többet nem tehetek.
Nem mondhatom ki a másik helyett, hogy én a tied vagyok, én csak annyit mondhatok, hogy én a tied vagyok.
Ezért mindenki aki szeret kiszolgáltatott, védtelen, mert odaadott.
És gyönge, mert nem akar semmit sem változtatni, ennyire kiszolgáltatott ez a tábla.
Tessék ni, szét lehetne verni, meg lehetne gyújtani, miért?
Aki szeret az ilyen kiszolgáltatott, mint egy tábla, mint egy kis virág az út szélén, mert odaadott.
Tudjuk ezt, mindannyian tudjuk, ezért irdatlan nehéz szeretni.
Ezért irdatlan nehéz odaadottnak lenni.
A szeretet ellentéte nem a gyűlölet, az a vonzalom ellentéte.
A szeretet ellentéte a félelem.
Félelem a kiszolgáltatottságtól, a védtelenségtől és a gyengeségtől.
Mert ha odaadott vagyok, azt teljesen felvállaltan vagyok oda adott, úgy döntöttem.
És mikor vagyok boldog, akkor vagyok boldog, amikor vagyok, amikor odaadott vagyok. Miért vagyok boldog, mert akkor teljesedtem ki maradéktalanul és teljesen, akkor vagyok.
És boldogtalan akkor vagyok, amikor nem vagyok.
És miért nem merek vanni?
Mert félek attól, hogy az odaadott az kiszolgáltatott és védtelen.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
