BOLDOG LEGYEK!

Ugye valamikor régen született az a sláger, hogy ..”minden ember boldog akar lenni”..

ez így van.

Tehát mindaz ami ehhez hozzásegít, az lényeges, az összes többi is lehet nagyon fontos.

Más kérdés, az hogy amikor világra jövünk édesanyánk szíve alól és elkezdődik egy folyamat ami az édesanya szíve alatt már elkezdődött, de abba semmi tudatos nincs, hogy befogad minket az az emberi közösség ahova bele születtünk, és megtanuljuk hogyan legyünk társas lények, közösségi lények.

Társ latinul annyit jelent hogy szóciusz, és innen van az a szakkifejezés, hogy szocializáció, azaz társas lénnyé tevés vagy társadalmiasítás.

Ez a folyamat gyakorlatilag egészen a halálunkig tart de körülbelül úgy a felnőttkor küszöbén ér véget a legdöntőbb szakasza mikor már elsajátítjuk, hogyan kell - viselkednünk, élnünk -  hogy az emberi közösség elfogadjon minket és jól érezzük magunkat az emberek között.

Mi történik akkor, amikor világra jövök?

Hogyha látunk egy kisbabát, aki egy kis csepp, egy gyönyörűség, általában mosolygunk.

Mit csináltunk ezzel a kisbabával, visszatükröztük a ő kis csodáját.

Hogyan?- Örömmel.

Az anyukája biztos úgy tükrözte vissza, hogy szép vagy, okos vagy, jó hogy vagy.

És evvel a kisbabával később amikor már nagyobb baba lesz, kisgyerek, kiskamasz, kamasz, felnőtt ember lesz, mindenki aki találkozik vele, vissza fogja tükrözni. Mint ahogy minket is, mindannyiunkat,- mindenkit akivel csak találkozik, visszatükrözött.

Azaz akár szavakkal, akár szavakon túl, valamilyen módon minősített minket.

És mi ezt a minősítést érzékelni fogjuk. És belénk ivódik.

Ezek a visszatükröződések mint apró kis mozaikkockák bennünk összeállnak egy képpé.

Egy olyan képpé állnak össze, amit úgy nevezhetünk, hogy ÉNKÉP.

Mindannyiunknak megvan a maga énképe.

Van aki szépnek lát, van aki csúnyának, van aki okosnak, van aki butának, van aki szorgalmasnak, van aki lustának, de azért a visszatükrözésekből összeállítunk valamilyen képet. Ez a kép változik, ez a kép erősödik és kifényesedik, mikor jó visszatükrözéseket hallunk.

És ez az énkép bizony nagyon megfakul, vagy adott esetben össze is törhet, ha olyan visszatükrözést kapunk.

S akkor ott állunk énképünk tört cserepei között, és hát reszketett kézzel állítjuk össze az újabb én képünket.

- Hogy milyen vagyok én?

Erre ad választ az énkép. Megvizsgáltuk, és láthattuk, hogy honnan ered. Ez az énkép nem belőlem ered, hanem másokból, mert mások tükröztek vissza, és ezeket a visszatükrözéseket  mint apró mozaikkockákat összeállítom egységes képpé.

Az énképem forrása nem én vagyok, az énképem forrása mindenki akivel találkozom. Nagyon-nagyon úgy tűnik, hogy ehhez az én képhez nekem semmi közöm sincs. De ez még mind semmi, ha valakit megkérdezünk, hogy mit szól Torgyán Józsefhez? Ahány ember, annyiféle véleményt hallanánk.

Meg kell mondanom, bármilyen véleményt mondanak, az nem Torgyán Józsefről szól.

Az arról szól, aki véleményt mond.

Bárkiről és bármiről mondok véleményt, minősítek vagy ítéletet hozok, az sosem arról szól akiről én véleményt mondok, minősítést, hanem mindig rólam szól.

Most képzeljétek el, mindannyiunknak meg van az énképe, a forrása nem én vagyok, hanem mindenki akivel találkozom és amit rólam visszatükröznek, és az nem rólam szól, hanem őróluk.

Van egy énképem, amihez semmi közöm nincs, és mégis ez az egyetlen kapaszkodó önmagamhoz.

Ez a másoktól eredő és másokról szóló kép.

Ezt az ezotériai irodalomban, bár az ezotériát messze megelőzően már a nyugati misztika belső életről szóló irodalom elnevezte Ego-nak.

Ez latin szó, annyit jelent, hogy ÉN. De sokkal helyesebb lenne úgy mondani, hogy énkép.

Vannak akik azt mondják, hogy hamis én, nagyon jó, mert nem én vagyok. Ezeket mondták rólam, és így alakítottam ki magamról a véleményt. És ez bizony nagyon töredékes.

A forrása, mások. És ez mit jelent, az én képem másoktól függő.

És hogyha én azonosulok az én képemmel, akkor én másoktól függővé válok, mondhatnám úgy, hogy  több mint 9 %-a az emberiségnek abszolút azonosul az énképével, legalábbis életének legnagyobb szakaszában, és éppen azért az ő élete attól függ, mivel azonosul evvel az énképpel, hogy mit mondanak róla.

- Magyarán úgy tűnik, hogy az egész életünk nem más: mint mások véleményének a fonalán rángatott marionetbábú.

Mit szólnak hozzá?

Ennek az énképnek :mondhatnám hétköznapi önmagunknak a kezeléséről szól mindaz, amit a tanulunk a pszichológiában.

Erről szól a mások manipulációs technikája.

Hogyan lehet másokat befolyásolni? Erről szól a legtöbb életreform eljárás, és technika, hogy ez az énképet, ami elégé tragikus mindenkinél, valahogyan valamilyen módon már hozzuk rendbe, tegyük jobbá.

Mert ha belegondolok, az én életem minősége olyan, mint az én énképem.

 Mert amilyen az én képem, én úgy látom a világot.

Tehát egy rossz énkép az egy tragikus élet.

Meg hát gyengének tartja magát, lustának, csúnyának, hitványnak, kövérnek vagy soványnak, stb. És ezen próbál változtatni.

Teli vagyunk az énképünkben meglévő negatív vonások elleni harccal, és állandóan vesztesen kerülünk ki belőle.

De hát akkor ki vagyok én?- Az énképem erre semmiféle választ nem ad.

Az énképem csak arra ad választ, hogy milyen volt az én emberi környezetem, és az az emberi környezet hogy tükrözött vissza. Semmi másra nem ad. És miért ne azonosulnánk ezzel, hisz az én tudatomban ez van. Ez a bizonyos énkép. Ez az énkép folyamatosan változik.

Mert ha valaki fizikailag erős, közízlésnek megfelelően jóképű, és vág az agya mint a beretva,  Isten ne adja, kap egy súlyos betegséget, amelyben leépül a teste, és szellemileg is leépülhet, vagy egy baleset révén úgy eltorzul, hogy az anyja nem ismer rá.

- Volt egy tanítványom, okos volt mint a nap, gyönyörű volt mint Adonisz, összetévesztették és egy ácskapoccsal őt vágták fejbe, nem azt akit akartak.

Ez a hatalmas nagy ígéret 5-6 évvel később találkoztam a Keletibe, villamosjegyeket árult.

A milyensége megváltozott? Nagyon fontos hogy milyen vagyok, de tökéletesen lényegtelen.

Én nem attól válok boldoggá, hogy milyen vagyok, hanem attól vagyok boldog, hogy ki vagyok.

Mi csak a milyenségünkre kapunk választ a többi embertől, és ez a válasz sem rólunk szól, hanem őróla, hogy ő milyennek lát minket. És hogy-hogy lát minket abban benne van az egész élete.

És ahogy mi látunk másokat, abban benne van az egész életünk. Ha kíváncsi vagyunk a másikra hogy milyen, figyeljünk oda, hogy vélekedik a világról, más emberekről, az életről, és akkor megtudhatjuk hogy milyen tragikus visszajelzéseket kapott.

Hogy milyen az ő énképe. Aki rengeteget panaszkodik, az nagyon sok negatív visszajelzést kapott és mit ad Isten, sajnos ő is negatívan fogja visszatükrözni mindazokat, akikkel találkozik.

- Teljesen mindegy, hogy eddig az élete milyen volt.

- Teljesen mindegy, hogy eddig engem hogy tükröztek vissza.

- Teljesen mindegy hogy milyen az én énképem most, mi minden rakódott rá attól kezdve, hogy megfogantam édesanyám szíve alatt.

- Teljesen mindegy hogy kikkel találkoztam.

- Mindegy hogy édesanyám hogy tükrözött vissza már akkor amikor a szíve alatt megfogantam.

- Örömmel fogadott vagy bánattal, vagy egyáltalán nem is akart velem törődni.

Van egy egészen izgalmas terápiás módszer, úgy hívják, hogy sikoly terápia.

Szakemberek felügyelete mellett jó néhány ember, a terem befogadóképességétől függ, magzatpózba helyezkednek lenn a földön, ringatják magukat, és azt ismételgetik, hogy ..

”nem szeretett engem az édesanyám, nem szeretett engem az édesanyám”..

Ismételgeti, ismételgetik és kb. 10-15 perc múlva valaki elkezd torkaszakadtából üvölteni vagy sikítani,  ezért nevezik sikoly terápiának.

És akkor nagyon sokan átveszik ezt a sikolyt, de vannak akik egyáltalán nem.

Ők már akkor túl vannak azon, hogy ki sikolt, ki nem sikolt. Mit tudunk:- aki sikolt az akkor döbbent rá, hogy nem szerette őt az édesanyja.

Aki meg nem sikolt az akkor döbben rá, hogy szerette az édesanyja.

Nagyon-nagyon fontos dolgoz ezt előbb-utóbb helyre tenni az embernek, de mi történik, mert mind aki részt vesz ebben a sikolyterápiába egészen másképp megy el, mint amikor odaérkezett.

Akár sikolt, akár nem sikolt, egy döbbenetes fordulat következik be. És mi az a döbbenetes fordulat, hogy nem szeretett az anyám?  Belesikoltotta a világba. És miután kiordítottam ezt a bennem szunnyadó fájdalmat ráébredek arra, hogy na és. Na és, hát nem szeretett.

Erről én egyáltalán nem tehetek, hogy szeretett-e vagy nem szeretett. Na és nem szeretett, de most már végre le van zárva, végre túl vagyok rajta. Lezárt önmagában valami olyasmit, ami vagy tudatos volt benne vagy nem volt tudatos.

Életünk egyik legnagyobb kötődése, ha nem a legnagyobb, az édesanyánkhoz fűződő viszony. És ne felejtsük el, a legelső énkép mozaikot az édesanyánktól kaptuk.

Na és nem szeretett, de élek, de vagyok. Ugyanis ha engem soha senki nem szeretett volna, akkor nem is élnénk, és ez így van. Nagyon jól tudjuk, hogy az érintés életszükséglet az embernek.

Egy kisbaba megkaphatja a legjobb táplálékot, a legkiválóbb hőmérséklet és fényviszonyokat, megkaphatja a legjobb ritmusban mindent ami egy babának kell, de érintést nem kap, a kisbaba belepusztul.

Ez az érintés nélküliség halála fizikailag bekövetkezik a gyerekeknél, de felnőtteknél is.

Egy adott időszakasz, amikor az ember nem kap érintést, meghal a felnőtt, de belülről.

De ez a halál az, amiből van feltámadás, ha megkapja az érintést, feltámad.

De ne felejtsük el, az érintéshez mindig legalább két ember kell.

Ebből a halálból igazán akkor van feltámadás, hogyha ő megérinti a másikat.

Már ha megérintek valakit én is érintetté válok.

- Milyen vagyok? Nagyon-nagyon fontos, de tökéletesen lényegtelen.

Nagyon sokszor átejtenek minket, és be is dőlünk ennek az átejtésnek.

Azt mondják, hogy boldog leszel:

- ha sokat tanulsz,- ha gyarapodik a szellemi kincses tárad,- ha ismereteket halmozol: -több nyelvvizsgád, -diplomáb stb, lesz.

Becsapnak minket azzal ha azt hisszük boldogok leszünk ha gazdagok leszünk.

Itt nem az a becsapás hogy akkor leszek boldog, hanem ha nincs:- nagy tudásom,- vagy nem vagyok eléggé jó anyagilag, akkor meg boldogtalan leszek.

- Itt van a becsapás.

Ugyan is mindannyian nagyon jól tudjuk, hogy lehetek nagyon boldog,- okosan, nagy műveltséggel,- gazdagon.

- Lehetek nagyon boldogtalan:- okosan nagy műveltséggel,- gazdagon.

És azt is tudjuk, hogy lehetek nagyon boldog:- szegényen,- analfabétaként.

És lehetek nagyon boldogtalan:- szegényen,- analfabétaként.

- Mit jelent ez?

- Hogy sem az anyagi helyzetem, sem a bennem felgyülemlett ismeret halmazok sem boldoggá sem boldogtalanná nem tesznek.

A boldogságot valahol másutt kell keresnem. De hazugság az, hogy aki gazdag nem lehet boldog, vagy ha valaki művelt nem lehet boldog. Dehogy nem, lehet nagyon-nagyon boldog, csak a boldogságot illetően tökéletesen közömbös hogy gazdag vagyok vagy szegény, nagy a tudásom vagy sem. A boldogság valahol egészen máshol gyökerezik, és ezt tudjuk is.

Azt is szokták mondani, hogy ha kitűzök egy célt, fölmérem a hozzá vezető utat, számolok a hozzá vezető út nehézségeivel, és akkor elérem a célt:- boldog leszek. Nem.

Nagyon nagy örömöm lesz, nagyon jó lesz, de boldog attól nem leszek.

Ha azt tűzöm ki célul hogy boldog legyek:

- Akkor megrendítő módon minden általam ismert és nekem elmondott utat bejárok és elérek mindent, amit kitűztem csak éppen a boldogságot nem. Hát hogy van ez?

- Miért van az hogy sokszor a boldogság teljesen váratlanul elérkezik hozzánk, nem keressük, máskor meg hajkurásszuk és nem találjuk?

És próbálom megismételni azt az élethelyzetet amikor eljött a boldogság, és nem jön el.

 Azt hiszem hogy meg kéne vizsgálnunk azt, hogy:- Ki vagyok én?

                                                                                 - Ki is vagyok én egyáltalán?

                                                                                 - Ki vagyok én tulajdonképpen?

Mert hogy nem az vagyok aminek én gondolom magam.

-          Nem vagyok azonos az énképemmel. - Ez biztos.

Érezzük is ezt. Érezzük hogy elégtelen, kevés. Tudjuk, hogy valahol a legmélyén sokkal-sokkal többek vagyunk, mint amit mi gondolunk magunkról, és azt is tudjuk, hogy sokkal-sokkal többek vagyunk annál mint amit rólunk gondolnak.

Hol lehet ezt talán utolérni? Emberi kapcsolatokban, amikor úgy is szokták megfogalmazni, hogy igényes vagyok.

- Hát nem akárkivel. Se barátság, se munka, se emberi kapcsolatok, azért akárkivel nem. Ez kívülről úgy tűnik, hogy lenézzük azokat akikkel nem, és magunkat föléhelyezzük, nem, hanem a legmélyén, ugyanúgy mint ahogy az irigységnek a legmélyén, az a tudás húzódik meg, hogy minden képzeletet felülmúló csoda vagyok. Az húzódik meg a legmélyén, hogy tudom, hogy a legnagyobb érték vagyok a világegyetemben.

- Tudjuk, azt is megtapasztaljuk, minden tapasztaláson túl, akár örömteli, akár fájdalommal teli legyen az a megtapasztalás, hogy egyszerre vagyunk sok és egyszerre vagyunk kevés magunknak. Egyszerre vagyunk sok, mert túl csordul a létezésünk, bármennyire is telilegyünk kisebbrendűségi érzésekkel, tudjuk hogy hatalmas érték vagyunk.

- Túlcsordulunk, alig várjuk, hogy odaadhassuk magunkat a másiknak, mert legbelül tudjuk, hogy ettől leszünk boldogok.

És egyszerre vagyunk kevés magunknak, mert ahhoz, hogy odaadott lehessek a másiknak, hogy odaadhassam magam, ahhoz kell a másik.

És amikor ez a bennünk lévő, hát sajnos nagyon mélyen elásott tudás, amelyik örökké üzen nekünk, teret kap bennünk, akkor fedezzük fel a világ csodáját, milyen gyönyörű a világ és az élet, és ekkor fedezzük fel a másik embernek a csodáját. Amikor megélem a saját csodámat.

De életünk idejének legnagyobb hányadát egy szorongásteli élethelyzetben éljük meg, holott mindannyiunkban ott van az a tudás, hogy kik vagyunk.