Hogyan tettük magunkévá?- a tekintély elv alapján.

A gyerek nagyon nyitott, a gyerek mindent elfogad és számára tekintélyes, hogy ha számára tekintélyes személy mondja, és neki hosszú ideig gyakorlatilag mindenki tekintély.  Legnagyobb tekintély a szülő, a profi nevelők, de a szocializációnak mondhatnám a legfontosabb szakaszának a végére ér, önálló véleménye nincs, de ahhoz nagyon ragaszkodik. Csak ahhoz a véleményünkhöz ragaszkodunk, ami nem önálló, nem mi alkottuk, hanem átvettük, ezért lehetetlen kimozdítani bármilyen vallásos embert, amíg végig nem szenvedte, végig nem gondolta saját vallásának a normarendszerét, mert a tekintélyelv alapján tette magáévá és ott áll ez a szegény kis emberke teljesen bezárulva, és mi a legnagyobb gondja  egy kamasz embernek, akár fiú akár lány, hogy hogy nyisson, hogy teremtsen kapcsolatot. Hogy hogyan nyissak a másik felé, ehhez segít a kimozdító csoda és ajándék az emóció, az érzelem és mi következik el egy kiskamasz életében, egy megrendítő és hatalmas érzés, amit úgy hívunk, hogy szerelem.

Mindenki kiskamasz korában vagy később, de lehet hogy még korábban, az ivarérettség környékén valahogy megfogalmazza a maga férfi illetve nőideálját.

Minek alapján fogalmazza meg?  Hát amit sugall a közvélemény vagy a közízlés. Mindannyiunknak megvolt a maga férfi ideálja vagy női ideálja, a várható nagy Ő.

Egyszer csak mindent elsöprő, az énkép iszonyatos kemény korlátjait, a megkövült véleményrendszert, amitől mozgásképtelenek vagyunk, elsöpör, és mit vesz észre, hogy csoda a másik.

Elképesztő nagy csoda, rányílik a szeme a másik ember csodájára.

És nem tudom, hogy ki hogy van vele, belegondolunk az első nagy szerelembe, hogy mennyire felelt meg az én női, illetve férfi ideálomnak.

Az esetek 100 % -ában nem felelt meg.

- Emlékszem egyszer az egyik tanítványom mondta, hogy őneki 185 cm, kékszemű, szőke, bajszos, 3 diplomája lesz, meg egyebek. Mondtam, tudod kibe leszel te szerelmes, 155 cm, kis dugó, alacsony analfabétába, kopasz, pocakos és egyebek. Erre, ő nem.

- Mit ad Isten, mert fölfedezte abban az ellenideálban a csodát. Megnyílik a szem, mi röpül szerte szét egy ilyen kimozdításban, emócióban?

Az én érzelemben, az én kép, és az az értékrend, amit én magamévá tettem a környezetem ajándékaképpen, vagy környezeti hatásra.

Mi történik, elkezdem valóságosan látni az életet, elkezdem valóságosan látni a másikat, mert aki szerelmes, annak tök mindegy, hogy süt a nap vagy nem süt, esik az eső vagy nem esik, meleg van vagy hideg van, gyönyörű a világ, és a másik.

Egy nagyon rövid szakasz, a legkegyelmibb szakasz, amikor még nem akarja kisajátítani, még nem akar rátapadni, még nem tekinti tulajdonának, amikor még azzal sem törődik, hogy a másik az ő szerelméhez hogy viszonyul, egyszer csak megtapasztalja, hogy boldogság az hogy van a másik, hogy gyönyörű.

Ez az első idő, amikor még a viszonzás sem számit, semmi nem számít, akkor megéli a szeretet állapotát, hogy ebben a csodában, abban a másik emberben nemcsak őt öleli a szívére, hanem az egész világot öleli az ő szívére.

Mondhatnám azt életünk első megvilágosulás pillanata a szerelem. Mindenkit akkor ér el a szerelem, amikor a szeretetre képtelenné válik.

Úgyhogy  nagyon örüljön mindenki amikor egyszer csak szerelmes lesz, miért, mert végre most szeretetképessé vált.  Milyen lesz?

Tök védtelen lesz, tök kiszolgáltatott, gyenge, irdatlan állapotba kerül, de boldog, rettenetesen boldog, és hogyha elkezd gondolkodni, az maga a tömény kétségbeesés, de ilyenkor hála Isten nem gondolkodik az ember, semmit. Vallja, hogy boldog és gyönyörű a világ és gyönyörű a másik.

Mi történik velünk amikor a kisfelnőttek vagyunk a felnőttkor küszöbén, totális létidiótákká válunk teljesen, elvesztettük  kapcsolatunkat a valósággal, a környezetünk és mások által megszabott értékrendet tettünk magunkévá, és mások által megszabott énképünk van.

 Elértük azt, amire vágyott a minket körülvevő közösség, hogy irányíthatóak legyünk. Mert ha beledöngölnek minket a betonba, akkor igyekszünk onnan kimászni, mert a rossz visszajelzésnél az én képünk fájdalmassá válik, megroggyan, ezt kiakarjuk kalapálni, és a dicséretért áhítozunk, és mondhatnám szinte mindent megteszünk, mert az énképünk akkor szép lesz.

Tehát mindannyian manipulálhatókká válunk az énképünk révén, a dicséret és az elmarasztalás fonalán, magunkévá tettünk egy olyan értékrendet, ahol már van jó és rossz.

És mi a jó?- ami ennek a közösségnek jó, és rossz az ami ennek a közösségnek rossz.

De eddig a világtörténelemben amit mi ismerünk, ez a közösségnek jó és közösségnek rossz, döntően a közösség vezetőjének rossz avagy a vezetőjének jó.

De mi a jó?- ha irányíthatóak vagyunk és az nagyon rossz, ha nem vagyunk irányíthatóak. Nyilvánvalóan az az értékrend, amit mindannyian magunkévá tettünk, igen sok lényeges mozzanatot is tartalmaz. Ha szembehelyezkednénk azzal az értékrenddel amit magunkévá tettünk, akkor szociopatákká  válnánk, képtelenek lennénk az együttélésre.

Fölmerül a kérdés, hogy ki vagyok én? Havas Béla emlegeti gyakran az esszéiben, hogy az ismeretet tovább lehet adni, a tudást nem. De esszéiben adós marad azzal, hogy miért nem lehet a tudást tovább adni.

Egyáltalán mit ért tudás alatt, és mit ért ismeret alatt?

Ismeret az amit magamévá tehetek, akár az egyéni tapasztalás révén megismerem:

Hát bizony a tüzes vaskályha elég kellemetlen, ha hozzáérek, vagy átveszem az ismeretet ez az egész oktatásnak a dolga,  hogy az emberiség kultúrkincsét, az emberiség eddigi tapasztalatait, az abból levont következtetéseket továbbadja.

Az ismeretet tovább lehet adni a tudást nem.

Miért nem lehet a tudást továbbadni?

Mert mindannyiunkban ott van a maga teljességében.

Ott van, és ez a tudás, hogy ki vagyok én?

De hogy ébredhetek rá, hogy ki vagyok én?- de hisz ott van.

Annyi minden elnyomja, annyira mást látok magamban, hisz mit látok magamban, bizony az énképemet.

A másoktól kapott, a mások által meghatározott és a másokról szóló énképemet. Azt látom.

Életünknek a legnagyobb hányada arra megy rá, hogy ezt az énképet megóvjuk, ezt az énképet jóvátegyük, jobbá tegyük. Hogy a mások jónak tartsák.

Az hogy-hogy ébredhetünk rá, hogy kik vagyunk, azaz mondhatnám úgy is, hogy valójában ki vagyok, mert amit én tudok magamról, annak a valósághoz semmi köze.

Mai divatos szóval élve az énképem az egy virtuális, egy képzeletbeli, egy fiktív, egy költött valami, az én valóságomhoz semmi köze sincsen.