Hogy a közösségnek milyen elvárásai vannak, hogy minek kell megfelelni. Ezt tanuljuk meg. Ezekből a téglákból építi fel a gyerek is, és mi felnőttek is, azt a nagyon törékeny kis szívet védő falat, hogy kinn rekedjen a rossz és a nem kívánatos.

Ez hogy tudjuk elérni?

Hogy mi is az elvárásaink tégláiból falat építünk a szívünk köré.

Azt mondjuk, hogy beengedlek téged, ha megfelelsz az elvárásomnak, ha nem maradsz kívül. Mi történik ekkor?

Egyrészt mindannyiunk közös vágya a mindannyiunkban kimondhatatlan pedagógusi hevület, hogy megváltoztassuk a másikat evvel lehetővé válik.

Mert ugye, hát van aki nem rettenetesen kigyúrt, és izmos, és erőszak zseni, tehát nem mindenki tudja laposra verni a környezetét azért, hogy az úgy viselkedjen ahogy az ő szeretné.

Hát a fizikai fölény az nem mindenkinek adatik meg.

Másik, hogy kell valami eszköz amivel mégis elérem, hogy a másik úgy viselkedjen ahogy én szeretném, és ez abban a mindannyiunk közös kiszolgáltatottságában rejlik, hogy mindannyian szeretnénk ha szeretnének minket.

Magyarán röviden és tömören, mindent vagy majdnem mindent megteszünk azért, hogy szeressen minket a másik.

De mit kell nekünk megtenni azért, hogy szeressen a másik?

Hogy az elvárásainak megfelelően viselkedjünk.

És ha az elvárásainak megfelelően viselkedünk, beenged magához, ha meg nem, akkor meg kívül maradunk.

De mi azért majdnem mindent, de a legtöbben mindent megteszünk azért, hogy bekerüljünk oda a kosárka közepébe.

Tehát a másik elvárásainak megfelelően viselkedünk.

Tehát, akinek elvárásai vannak, evvel képes a másikat megváltoztatni.

De hogyan?

Csak úgy, ahogy egy embert egyáltalán meg lehet változtatni.

Egy embert hogy lehet megváltoztatni?

Kívülről!

Tehát, hogy ha a létfenntartás igényli azt, szóval nem általunk, akár még vidáman is, tapsolni a diktatúrának vagy a diktátornak, ha nem tapsolunk, akkor nagy baj van.

Nincs ebbe semmi rossz, túlélés technika, ennyi!

Tehát nagyon sok mindent megteszünk, hogy ha megvan a kellő motívumunk.

Hogy a másik szeressen minket ezért is mindent, ez milyen, olyan mint a diktátornak szóló taps.

Kívülről elhangzik, de belülről nem tudok vele azonosulni.

Amikor mi megfelelünk a másik elvárásainak, megtesszük, de sok esetben nem tudunk vele azonosulni.

Tehát megváltozunk, de csak kívülről. Csak kívülről!

Ez ugyanúgy van, amikor a diktátor meghalja magát vagy megbukik, akkor derül ki, hogy utálta őt mindenki mint a bűnt. De hát tapsoltak neki rendesen.

Meddig tart a másik megváltoztatása?

Amíg az erőszak lehetősége meg van, és amíg az erőszak tart. Perccel sem tovább!

Olyanok vagyunk mint a kej-fel Jancsi.

Erőszakkal lenyomhatók vagyunk, de ha megszűnik ez a nyomás  suty.. azonnal visszaállunk. Tehát mi az elvárásoknak megfelelően viselkedünk, hogy ha nincs elvárás, akkor ismét tudunk önmagunk lenne.

Tehát addig, azért hogy szeressen minket a másik nagyon-nagyon sok mindent megteszünk. Majdnem mindent!

Kiépítjük az elvárásainkból épült védőfalat, mások is kiépítik, hogy jutunk be a másik védőfalai mögé?

Hogy ha megfelelünk az elvárásainak, hogy jutnak be mások a mi falaink közé? 

Hogy ha megfelelnek a mi elvárásainknak. Egy nagy baj van, hogy irdatlanul egyedül vagyunk.

Iszonyatosan magányosan, és miért? Nem tudjuk!

Tökéletesen érthetetlen, hogy miért vagyok magányos.

Mindenkit beengedtem aki megfelelt az elvárásomnak, és mégis magányos vagyok.

Sokan vannak, és mégis magányos vagyok.

Mert úgy érzem itt senki sincs. És az érzés hajszálpontos, ott senki sincs rajtunk kívül.

Kik vagy mik vannak bent? Hogy ezt teljességgel megértsük érdemes odafigyelni:

A társadalomtudományok hogy nevezik azt, amikor a közösség tagjai megfelelnek a közösség elvárásainak.

Azt úgy mondják, hogy szerepet játszik.

Igen, mindannyian szerepet játszunk, nagyon sok szerepünk van, egy időben is.

Amíg idejöttünk otthon volt a lakó szerepet is játsszuk, a szülő szerepet, vagy a gyerek szerepet, vagy a férj vagy a feleség szerepét.

Kiléptünk az utcára, járókelő szerepet, ha beültünk a kocsiba, gépkocsivezető szerepet. Ezeknek nagyon jól megírt szerepkönyve van.

És azt nagyon érdemes betartani, nagyon érdemes nem szerepet téveszteni.

Mennek ketten autóval, jól bevannak rúgva, vigyázz egy éles kanyar jön!

Miért nem te vezetsz? A szereptévesztés az marha kínos.

Abszolút nem mindegy, hogy egy koncertre megyek vagy a szaunába.

Ugye, mert ha a ruhatárba lerakok mindent mint a szaunánál, akkor nézni fognak.

Tehát, a szereptévesztés, azzal nagyon kell vigyázni. Mit jelent szerepet téveszteni?

Hibázni.

Tessék belegondolni mikor vannak, ha még visszagondolunk rá, arcpirító emlékeink, amikor szereptévesztésünk volt.

Állati kínos.

Nagyon sok ilyen van az ember életébe, de ha belegondol beleborzong az ember. Úr Isten!

Egyik kolleganőm volt, irtózatos hasmenése volt, beugrott a budiba.

Megkönnyebbült, tök szabályos budi volt, egyszer csak beszélgetést hall.

Mintha két-három lépésre lennének tőle, és megfordult, kiderült, hogy a budinak nem volt hátsó fala, és ott volt a buszmegálló.

Ma is a hideg rázza, ha rágondol. És ez egy irdatlanul prűd kolléganő volt.

Miért tartjuk meg a szerepeket?

És ez nagyon-nagyon fontos megtartani, mert ha nem tartjuk meg, kirekesztenek. Kész, ennyi! Sőt, ha azt akarom, hogy kirekesszenek, akkor direkt nem tartom meg.

Ki is fognak rekeszteni, nincs mese.

És hogyha most belegondolok, és ez egy irtó olyan erős szerepjátszás, mert nagyon sokszor akkor is eljátsszuk, amikor semmi kedvem nincs eljátszani azt a szerepet.

És akkor, hogy ha az ember nem bír magával kijönni, maszkot is fölrak. És akkor jól elvan maszkkal, szerep ronggyal jól el lehet igazodni.

Akkor senki nem szól hozzám, nem fognak kiközösíteni.

Na így vagyunk benn, a másik szívét ölelő védőfal mögött.

Nem én vagyok benn, a szerepem. Nem én vagyok benn.

És nagyon vigyázok, hogy eljátsszam a megfelelő szerepet, mert őneki, mi mindenki, ránézünk valakire, köpjük, vágjuk hogy mi az elvárása.

Egyből tudjuk, ha semmit, de ezt piszkosul megtanultuk.

Itt nem lehet csúnyán beszélni, itt nyugodtan lehet, itt szellenteni az a halál, kész ennyi, tudjuk.

Itt lehet hangos az ember, itt nem lehet hangos, de mi tudjuk, hát ezt megtanultuk.

És mire várunk, mire vigyázunk nagyon, hogy ne essünk ki a szerepből. Miért?

Mert ha kiesünk a szerepből, leesik rólunk a maszk meg a szereprongy, mikor esünk ki?

Akkor esünk ki, hogy ha nem az ő elvárásainak megfelelően cselekszünk, bár nagyon vigyáztunk rá! Sutty, elrontottuk!

És mit mond a másik ilyenkor, és teljes joggal, csalódtam benned!

És mit mondunk mi azoknak, akik a mi elvárásaink, hát tudják hogy mik az elvárásaink, megfeleltek neki, bejöhettek.

A falak mögött sosem a másik van, a mi falaink mögött sosem a másik van akit beengedtünk, hanem a szerepjátszó.

A szerep van bent, a szereprongy meg a maszk.

És nagyon vigyázz, ki ne essen a szerepből, mert egyből tudja, hogy mit fog neki mondani, csalódtam benned és kirúgjuk.

Mint ahogy a bennünk csalódnak, kirúgnak.

Még most, mielőtt végigmennék gondolatsoron, had mondjam el.

Akiben én csalódtam, azt az embert soha, soha nem szerettem.

Tessék belegondolni, bármit csináljon a másik, a másik csinálta.

Ő csinálta, ő tette.

A másikban soha nem csalódhatunk, kiben csalódhatok én?

Abba a képben, amit én alkottam a másik emberről.

Csalódhatom, hogy rosszul játssza a szerepét.

Amíg nekem védelmi falam és elvárásaim vannak, én abszolút nem a másikra vagyok kíváncsi, csak arra, hogy eljátssza-e a szerepet vagy nem.

Ha nem, kinn marad, ha igen, bejöhet, de sose a másik van bent, hanem a szereplő.

És ha nem játssza, kirúgjuk.

A csalódás a kapcsolatok legnagyobb kegyelme. Bármilyen kapcsolat. Miért?

Mert amikor csalódom őt pillanthatom meg végre.

Amikor ott vagyok a másik falai között, hibáztam,  puff.. ott állok maszk és szereprongy nélkül én, pőrén, csupaszon.

Ilyenkor rúgnak ki. És mikor rúgom én a másikat?

Amikor kiesik a szerepből, ott áll pőrén, ő áll ott, na, mivel rá nem vagyok kíváncsi, kirúgom. Én csak a szerepjátszóra vagyok kíváncsi. Ezért vagyok egyedül a falak mögött.

Nálam senki sincs csak én, és akik ott vannak szerepárnyak, és nem a másik.

Mert mihelyt meglátom a másikat egyből kidobom.

Miből is épül ez a fal? Elvárásokból.

Hogyan lehet ezt a falat lebontani? Úgy, hogy nincs elvárásom.

Ezt hogy lehet mondani?

Nem akarom, hogy másmilyen légy.

Semmit nem várok, semmit.

Olyan vagy amilyen vagy.

Így ölelek a szívemre.

Másképp megfogalmazva, én elfogadlak téged annak aki vagy és olyannak amilyen vagy. Ebben a pillanatban nincs fal.

Igen ám, de ha nincs fal, milyen vagyok?

Már nem tudok változtatni, mert csak az elvárásommal tudunk változtatni.

Erőtlen vagyok, gyenge, feladtam az egyetlen magváltoztatás eszközét, egyetlen erőmet, ami működik, az elvárásom.

Gyenge vagyok, falak nélkül védtelen vagyok, és kiszolgáltatott vagyok.

Pedig mindannyian tudjuk, hogy aki szeret az gyenge, védtelen és kiszolgáltatott.

A másik elfogadása annak, és olyannak amilyen, a szeretetnek az a feltétele, amely nélkül nincs szeretet.

Az Érzelmek lehetnek hatalmasak, de szeretet nincs.

Hatalmas érzelmek lehetnek.

Az, hogy egy édesanya kedveli gyermekét, az a természet ajándéka.

Tessék most tök józan távolságtartással szemlélni milyen egy gyerek?

Esetek 99 %-ában baromi ronda, aránytalan.

Ezen kívül üvölt állandóan, pisil, irtó büdöseket kakál, követelődzik.

Hát ki kell dobni az ablakon, mert csak bajnak van. 

Na de hát, és mit kapunk mi ajándékba?

Hogy megőrülünk, elájulunk, hát ilyen szépet nem termett még a világ.

Hát ez maga a gyönyörűség, finom ívű kis nózija van, csöpp szája, mint egy kis cseresznye. Fülei milyen szép rajzolatúak, milyen jó hogy ekkorák, mert nem is kell angolpólyát venni. Maga a gyönyörűség és beleájul az ember. Kedveli és rettenetesen kedveli.

De szeretni majd akkor fogja, hogy ha elfogadja őt annak aki, és olyannak amilyen.

Mert amikor nem az én elvetélt vágyaimat akarom vele megvalósítani, amikor nem teszem függővé a szeretetemet, hogy megteszi vagy nem teszi meg.

Nekem mint szülőnek kötelességem átadni és tovább adni a közösség, a társadalom elvárásait, megtanítani, különben maga lesz a boldogtalanság és egy szociopata lesz, ha ezt nem adom át.

Így a társadalom elvárásait közvetítem feléje, és semmi baj nincs ebben.

A baj ott kezdődik amikor az én elvárásaim teljesítésétől teszem függővé, hogy szeretem-e vagy sem.

De ez ugyanúgy vonatkozik nem csak a gyerekre, ugyanez, hót szerelmesek vagyunk, majd megőrülünk egymásért, de én nem fogadom őt el annak és olyannak amilyen, akkor én nem szeretem, csak nagyon-nagyon kedvelem.

Nem baj az, csak nehogy azt higgyem, hogy attól szeretem.