Volt egy asztal mögötte egy szék és az asztal mellett egy szék.

Sár Béla leült az asztal mögé és leadta Pilinszky János költészetének a magyar és a világirodalomba elfoglalt helyét és jelentőségét.

Az asztal mellett ott ült egy vékony, beesett, szürke , gyomor-, ideg- és tüdőbeteg szivar, aki már alig várta hogy rágyújthasson, mert ott mégse bagózhatott.

Riadt szemekkel nézett, elől volt a Pilinszky János, Sár Béla meg leadta a nagy dumát, és a végén már hála Istennek abba hagyta ezt a na, akkor hallgassuk meg a költőt.

A költő felállt, mint egy elemista kisgyerek, vígyázzba vágta magát, azért nem tudta kihúzni magát, mert, ilyen fessen tartotta magát, és elmondta a maga kappan hangján, - eszméletlen kappan hangja volt.

Két zsenink volt az irodalom- történelemben, Weöres Sándor és Pilinszky János, mind a kettőnek irdatlan hangja volt, fölállt és elmondta az Apoklisz című versét.

Ritka Pilinszkynél, hogy hosszú verset, hát ez éppen hosszú vers volt, én ifjú 18 éves titán hallgattam hátradőlve, volt ott gyerekszem meg kerítés, meg mindenféle, holdfény, az biztos, hogy volt hold mert azt megjegyeztem, hallgattam, megértettem én mindent az égadta világon.

Még mondott valamit, de a többire már nem emlékszem.

Emlékszem amikor tódultunk ki az irodalomszakkör után, akkor úgy gondoltam magamba, hogy hát mitől nagy ez a költő?

Ha jól emlékszem még rím se volt benne, semmiféle költői csavarintás, fingolás megy egyéb, semmi nem volt.

Tökre hétköznapi szavakat használt.

Ez jellemző egyébként Pilinszkyre, hát biztos nagy költő mert mondják róla.

Hát én ezt piszkosul nem éreztem, de láttam egy költőt, mert eddig még azt se láttam, azt úgy hazamentem.

El is voltam, na de 30 évvel később, olvastam Pilinszkynek az Apoklisz című versét, akkor zokogtam.

Okosabb lettem én 30 évvel később? Semmivel nem lettem én okosabb, semmivel.

Talán még egy kicsit hülyébb is, mint az érettségi környékén. Mi változott?

Megértettem én az első pillanatban is, hát magyarul volt, nagyon értelmes mondatok.

Ahhoz hogy eljusson hozzánk valami, nem értelmi működés tökéletesebbsége kell, én úgy érzem a szív sebzettségi foka.

30 évvel később már ugyancsak sok illúzióval lettem kevesebb, és minden illúzióvesztésnél sebződtem.

Ez egy kicsit megnyitotta a belső személyemet a valóságra.

Pilinszky nagyon sok sebet hordozott, és azt a lehető legegyszerűbb szavakkal tudta eszméletlen mélységben és tömörségben mondani.

Jut eszembe, lehet hogy hallottátok, de úgy tetszik nekem, én elmondom nektek egy Pilinszky négysorost.

Mert ugye megtapasztalhattuk, hogy látom én jól a másikat?

Mikor gyönyörűnek látom, és jónak látom, mert mindenki gyönyörű és jó.

Bárkit nem látok gyönyörűnek és jónak, akkor csak a rám rakódott előítéletek, meg ítéletek guanója az ami miatt nem látom a másikat.

Nem látom, teli vagyok előítélettel, nem látom, nem tudom meglátni benne. De nem baj!

Na ekkor szokott a szerelem jönni, huss elfúj mindent és rálátok.

Ez a vers, az a címe, hogy Átváltozás.

Mondhatnám azt, hogy ebbe benne van minden, hogy mivel segíthetek tényleg a másiknak

Ennyi!

Majd érdemes lesz 30 évvel később elolvasni.

Ennyit a megértésről és a meg nem értésről.

Hogy lehetne fejleszteni az elfogadás részét?

Hogy lehet azt megcsinálni, hogy most egy szót se szólók, én most jó leszek, nem kiabálok, és akkor hazamegyek, hazaérek, kezdődik ugyanaz a probléma, és én már elfelejtettem, hogy mit fogadtam meg előtte 10 perce.

Ha elfogadok valamit, s ordítok, abban semmi ellentmondás nincs.

Hogy hazamegy az ember és ugyanazzal találkozik mindig, a töke teli van vele.

És akkor elfogadja az ember. Hát ilyen, hát ilyen és akkor úgy üvölt mint az állat.

Én meg ilyen vagyok.

Nem tudok jobbat mondani, ne nyomjam el magamban, mert akkor már nem ordítani fogok, hanem a kést vágom vagy választékot csinálok férjem uramnál, mint János bácsi.

Kalocsán nem egy asszony ül, aki semmi mást nem csinált, mert a férje hülyére verte mikor részeg volt, mikor késsel-baltával kergette amikor felöntött a garatra, amikor a gyerekekkel menekült a tyúkólba, a disznóólba, a szomszédhoz, aztán egyszer elege volt.

És akkor sem ő szúrt, hanem éppen maga elé rakta a kést, mert éppen vágta a hagymát. Fölnyársalta magán a férjem uram, azt ő ül miatta. Nem egy ilyen van.

Nem baj az, hogy ha az ember üvölt.

Itt a gyerekeknek a pedagógia, meg a gyereknevelés meg egyebek.

A gyerekekhez lehet hozzá állni a pedagógia tudományának minden csinját-binjával betartva, de ha azt a gyereket nem szeretik, annak a gyereknek annyi.

És lehet az ember olyan hülye hogy,- antipedagógia, de a gyerek tudja hogy szeretik, semmi baj nincs.

Lehet azzal a gyerekkel üvölteni, meg jól elkalapálni, kutya baja nem lesz, de hogy ha ezt holt biztosan tudja, hogy szeretik vagy nem.

Ezen áll vagy bukik az egész.

Szóval lehet az ember egy párkapcsolatban teljesen hülye, hát úgy is azok vagyunk, de úgy is tudja hogy szeretik vagy nem.

És itt az elfogadás.

Van amikor baromi nehéz elfogadni, valamikor egyszerűen csak eldöntöm, itt és ezt elfogadom, azt annyi.

Elfogadni és együtt élni, elfogadni és nem ordítani, az nem ugyanazt jelenti.

Egy példával had világítsam meg.

Osztályvezető voltam a Széchenyi Könyvtárban, és volt egy munkatársnőm, eszméletlen jó fej volt, csak szegénykém kőkeményen alkoholista volt.

Ami abszolút nem baj, én tökre elfogadtam.

Én nem kívántam meg a munkatársaimtól, hogy rendre bejárjanak, munkaidőben ott meresszék a hátsó felüket.

Mindig volt valamilyen tudományos feladat, éntőlem tökmindegy hogy hol csinálták meg, határidőre tegye le az asztalra a munkát.

Mivel a tudományos tájékoztató osztályt vezettem, itt ügyeleti rend is volt.

Egy emberre hetente kétszer kerül 4 óra ügyelet. Nem volt egy nagyon megerőltető munka. Szegény hol bejött, hol nem jött be, és ha bejött, akkor előfordult, hogy részegen.

Tökre nem probléma, mert ha nem jött be, beültem helyette, vagy megkértem mást.

Ha részeg volt akkor meg hazaküldtem.

Mondtam neki, nézd, én mint a vezetőtök,-

Nekem az a dolgom, hogy minél jobban menjen, és nektek, hogy minél jobban tudjátok csinálni.

Ehhez minden segítséget megadok, nekem ez a dolgom, mint vezetőnek.

Mi közösen szolgáljuk az ügyet, és te ezt nem tudod vagy nem akarod vagy bármi, én tökre elfogadom.

Nekem semmi bajom nincs azzal, hogy iszol, vagy hogy nem jössz be, vagy hogy részeg vagy, de én úgy kifoglak rúgni, hogy a lábad nem éri a földet.

Ki is rúgtam. Én tökre elfogadhatom a másikat, és abszolút nem ellenkezik a szeretettel, és kirúgja az ember. Annyi!

Én elfogadom, de nem vagyok hajlandó együtt élni veled.

Én elfogadlak téged úgy ahogy vagy, de tökre szabadok vagyunk.

A hűséget meg felejtsük el.

Szegény férfiak faragtak rá a legjobban.

Itt ezt a mesterséges struktúrát, hogy egy embernek, a férfinak a tulajdona a nő, és ne felejtsük el a hűség évszázadokig vagy évezredekig senkit nem kötelezett csak a nőt.

Tessék a 10 parancsolatra gondolni.

A férfi azt dughat meg akit akart, csak ne legyen a másik felesége.

Egy kicsit nagyobb, ezért már a 9.-nek mert a többit hogy ha megdugta a kecskét az már a 10. parancsolata, illetve már a 6., mert az állatokkal való közösülés tilalma volt a 6. parancsolat. Hogy tulajdontörés volt, egy abszolút tulajdon.

Hogy jutok valamihez tulajdonba, megvásárolom vagy lenyúlom, elrabolom.

Lányrablás és a vevőlegény, ugye a vőlegény, elveszem feleségül, tulajdonba kerül.

Egy egyoldali tulajdon.

A házassági hűség ellen csak az asszony tudott védekezni, az bárkivel a férjén kívül együtt hált, akkor ő a saját házasságát megtörte.

Egy férfi nem is tudta a saját házasságát megtörni, egy férj azzal volt akivel akart, csak ne legyen a másik felesége.

Dávid király meglátja a palota tetején sétáló Betcsabét, azért írja meg a Mizerere zsoltárt, nem azért, mert lefeküdt a feleségén kívül mással, hát ott voltak a hivatalos ágyasok meg szolgálók, azzal feküdt le akivel akart.

Csak hát a másik felesége volt. Az Úriásé.

Az Úriást kiküldi frontra, az éles vonalra.

Elesik Úriás, özvegy lesz, feleségül veszi. Micsoda fintor.

Az ő frigyükből származik Salamon király.

Dávidnak volt felesége annyi mint a nyű, pont Betcsabé kellett, a másiknak a felesége.

Egy férfi mindig csak a másik házasságát törhette meg, de a saját házasságát csak az asszony. Viszont azt meg csak a saját házasságát törhette meg.

Féloldali birtokviszony volt, tök hazug állapot, és itt borzasztó fontos, hogy hűséges legyen. Ki? Az asszony!

Mert arról se tudja, ha megszületik a gyerek, kitől van, ha nem hűséges az asszony.

Ez a tehetetlenségi folyamat mind a mai napig érvényes a közfelfogásban.

Nem tudom érzékeljük-e? Na mindegy, ez van. Mi az ami van, bármi.

Mindent ki lehet tölteni tartalommal. Nem olyan rossz, mint amilyennek kinéz.

Irdatlan, recseg-ropog, rohad az egész. Úgy ahogy van, de nem csak most.

Ez régen is rohadt, csak most jobban látszik.

És hányszor és hányszor van, hogy egy kapcsolat addig jó, amíg házasság nincs.

Én most szabadon választottról beszélek, nem arról ami miatt a népszokásba kialakult legénybúcsú meg a menyasszony sirató, mert eddig volt jó, és most jön a tragédia.

Mert nem ők választottak, szülők választották vagy a gazdasági kényszer vagy egyebek.

A szerelem és a házasság irodalma teljesen kettéválik.

A kettő nem is esik egybe, ritka csoda volt, azt se csodának hanem botránynak tekintették. Árpádházi szent Erzsébet hot szerelmes volt a férjébe, és abszolút politikai érdekből köttetett. Mit ad Isten, hát egymásba szerettek. Nem úgy említi a korabeli krónika ezt, tök csoda, amikor a férje elment vadászni vagy útra, és a várudvaron átölelte és megcsókolták egymást. Ez botrány volt.

Egy normális asszony alig várja, hogy elrohanjon a férje, lerohan a káplánhoz és misét mondat, hálaadó misét, hogy végre nincs itt. Ennyi!

Kényszerhelyzetbe voltak, döbbenetes.

A II. világháború előtt kevesek luxusa volt az, hogy szerelmi házasság legyen.

Kényszerházasság volt a legtöbb, a legnagyobb része.

Mikor lett teljesen elterjedt?

Amikor mindenki lenullázódott, a II. világháború után.

Akkor már nem számított a vagyon, miért mert nem volt.

Aztán kialakult a szerelmi házasság, de miért van az, hogy addig jó, amíg össze nem kötik? Ismertem olyat, nagyon szeretem mind a kettőt, irtó izgalmas volt, 10 évig jártak együtt, mint két galamb.

Összeházasodtak, két hét, pedig két évnél tovább is együtt éltek ők, hát két hét elég is volt. Miért? Mert azt sugallja, hogy a tulajdonom.

Nem beszélve arról, hogy addig ha találkoztam, azért találkoztam vele, hogy együtt legyünk. Mikor együtt is voltunk, oda is figyeltünk egymásra, a másik volt a figyelmem fókuszába.

De mikor már, most együtt élünk, összekötöttük, egyazon, a feleségem, a férjem, akkor én jó asszony elengedem a férjem, és jó férj elengedem az asszonyt.

Mi az hogy elengedem? Úgy is oda megy ahova akar.

Az együttlétnél már egyre kevesebb idő jut arra, hogy csak egymásra figyeljenek.

Maximum az ágyban.

Az meg nem semmi, ha ott is egymásra figyelnek.

Vagy már ott se?

- Ha alul vagyok fulladok, fölül vagyok szédülök, oldalról meg nem látom a tévét.

Ez a világon a legtermészetesebb, mindegyiknek meg van a maga dolga, amit megcsinál.

És hát nem egymásra, hanem a dolgára figyel. Szóval átalakul.

Egyáltalán nem rossz a házasság, mert irdatlanul erős kötelékek alakulnak ki, és tök csoda az egész.

De egyszer csak úgy elmúlik nagyon sok minden, amin nem tudok mást mondani, a szeretet nem hogy átsegít, hanem egyre jobb és új és újabb csodát tud felfedezni a másikba.

Mert aztán megkopik, nem akarom részletezni.

Mikor vagyunk boldogtalanok, és mikor szívunk nagyot?

Amikor én úgy gondolom, hogy akkor lenne jó, ha úgy történne, és nem úgy történik.

Tök borzalom, tök kiakadás.

Ekkor ragaszkodom az illúzióhoz, ami szerintem a jó, és nem figyelek oda, hogy ami történik az a jó.

Még akkor is, amikor mindennek látom csak annak nem, hogy jó.

Minél megrázóbbnak tűnik valami, annál nagyobb jó.

Entoni de Melonnak az egy perc bölcsességben van egy madár, és a pusztaság közepében egy kiszáradt fa, ez volt az ő fészkelőhelye, és innen járt szanaszét vadászni, és minden este oda tért haza.

Egyszer csak kitört egy hatalmas vihar, villám sújtott a fába, és nem volt fa, fészkelőhely, semmi nem volt.

És útra kelt a madár és repült és repült, és egyszer csak egy erdőhöz ért.

Van egy kóró, kiszáradt fa, ragaszkodom hozzá, és azt is elveszítjük.

És ez a veszteség kényszerít arra, hogy sokkal -sokkal gazdagabb létet megtaláljak.

Ja a kivezető utat felejtettem el, de ez minden szituációban tök jó.

Ezt nagyon sokat lehet, hála Istennek egyre többet lehet olvasni, de valahogy nem is tudom figyelmen kívül marad.

Ugye olyan az én képem amilyen, változik, hol erős, hol rozoga, hol ilyennek tartom magam hol olyannak, amíg gondolkodó lény vagyok, addig van én képem.

Nincs olyan, hogy harcolna, az ég veled, azt felejtsétek el.

Azt csak az írja, akinek fogalma sincs az egészről.

Ez van, ezzel, nem tudok mást mondani, ezzel együtt kell élnem. Az se baj.

Azonosulunk vele, hát az már, az se baj, csak szívás.

Hogy lehet ebből a katymazból kiemelkedni?

Kívülről nézem magam, amikor ki vagyok kattanva, kidagadt nyaki erekkel, egyre vörösödő fejjel, egyre kijjebb kiguvadtabb szemekkel üvöltöztök a másikra, mert ő a hibás mindenben. Picit nézzetek kívülről, olyan röhejes, hogy irdatlan.

Hát ez velem véletlenül előfordult, az előszobában van egy tükör, és nagyon pipa voltam.

Így rá, ki ez a hülye, agyrém.

Csak kívül lehet, mert tényleg ott vagyunk benn az én képünkben, benne vagyunk abba a világképben.

Semmi köze a valósághoz, teljesen elveszünk, tényleg a fától nem látjuk az erdőt, de ha eltávolodunk, látjuk hogy az a fa egy erdőben van, ennek az erdőnek vannak határai, széle, ott folyik a folyó, ott van a mező, és hogy milyen gyönyörű ez az erdő.

Ebben a pillanatban kerül a kezembe a kormányrúd, mert addig engem kormányoz.

Addig a mások véleményétől függ az örömöm, a szomorúságom, hogy jól érzem magam vagy rosszul, addig félni fogok, hogy jaj mit szólnak hozzá, jaj mit nem szólnak hozzá.

Amikor már tudom, hogy ez csak az énképemnek fontos, egyébként abszolút érdektelen, mert énrólam mondhatnak bármit, nem attól leszek olyan, hogy mit mondanak rólam, azért mert olyan vagyok amilyen vagyok.

Ha valakinek ez nem kell, az nem az én bajom, az az ő baja.

És ez tényleg így is van.

Ezért van az, hogy a drága fiatalok mikor mondják, hogy viselkedjem hogy jó legyek annál a széplánynál?

Hogy viselkedjek hogy olyan klassz hapsi legyek aki?

Mondom, sehogy.

Nem kell neki viselkedni, ha nem vagy neki így jó, akkor nem is kell, hogy jó legyél.

Ha meg így jó vagy, akkor meg kutya bajod nincs.

Állandóan viselkedünk, állandóan, nem baj!

Az se baj, ha viselkedünk, csak szívás.

Ha nem akarok szívni, nézem kívülről.

Olyan röhejesek leszünk, vagy nagyon elkeserítőek.

Nekem volt egy irdatlan rossz pillanatom, tartottam szakmai előadást, nagyon jó volt, de akkora volt a hallgatóság, hogy ketté kellett osztani.

Egy héttel később tartottam meg a másiknak, de arra már eljöttek Ungról, Bertről, mindenről eljöttek, mert hallották, hogy nagyon jó.

Tartom a második előadást hirtelen kívülről látom magam.

Most amit mondok az szószerinti, majdnem elhánytam magam magamtól.

Hát az az állati okos, aki okosakat mondott, és hát ő.

Tényleg annak a határán voltam, hogy azt mondtam, hölgyeim és uraim nagyon köszönöm a végtelen türelmüket, hogy el tudtak engem viselni, mert én már rosszul vagyok magamtól. Köszönöm szépen.

És komolyan, rosszul lettem magamtól.

Hirtelen kívülről megláttam magam, borzalmas volt.

Ez a megoldás, hogy ne azonosuljak.

Állandóan azonosulunk az se baj, csak amikor kezdem rosszul érezni magamat, akkor hu, nézzem meg már magamat kívülről, meg azt az egész helyzetet.

Amíg benne vagyok, nem látok, vak vagyok.

Kívülről látni fogom még a kivezető utat is.