A  szerelem ünnepnapjai

A szerelem az ember életének egyik legszebb érzése. Nem véletlen, hogy az irodalom, a képzőművészetek, és általában az emberi alkotások (számtalan csodálatos épületet építettek hölgyek számára, örömére) a legmagasabb rendű emberi érzések közé sorolják a szerelmet.

Amikor szerelmesek leszünk, csodálatosan érezzük magunkat. Örökké szeretni fogjuk egymást - hisszük. Hogy a szerelem elmúlik? Másnál igen, no de nálunk? Velünk ilyen nem fordulhat elő, a mi szerelmünk örökké tart majd - gondoljuk és hirdetjük. Látjuk szüleink, barátaink, ismerőseink problémáját, de a mi szerelmünk nem olyan. A mi szerelmünk fölötte áll mindeneknek. Majd mi megmutatjuk, hogy a mi szerelmünk sosem múlik el, a mi boldogságunk örökké tart, és nálunk minden másképpen lesz, mint másoknál. Úgy érezzük, hogy ez a csodálatos érzés csak a miénk, boldogok vagyunk, hisszük, hogy a mi szerelmünk, a mi kapcsolatunk különleges, elszakíthatatlan kötelék.

A csoportjaimba járó érett nők és férfiak gyakran arról beszélnek, hogy nem képesek szerelmesnek lenni. Amikor jobban megvizsgáljuk a kérdést, kiderül, hogy azt a szerelmet nem képesek érezni, ami kamaszkorukban "elvette az eszüket". Hiányolják azokat az érzéseket, amelyek arról szólnak, hogy "nem tudok nélküled élni, Te vagy a mindenem, bármit megteszek érted…". Ezekből a problémákból az után közösen levonjuk a tanulságot, hogy sokkal hamarabb növünk ki a serdülőkorból, mint a serdülőkori szerelem vágyából.

Gyakran megmarad a kamaszkorunk után is az az elvárás a szerelemmel, a szerelmünkkel kapcsolatban, hogy vakká és süketté kell, hogy váljunk, ha szerelmesek vagyunk. Sétákra vágyódunk a csillagfényes éjszakában, kívánjuk, hogy szerelmünkkel átfussunk a szivárvány alatt, romantikára, túláradó érzelmekre, virágokra, szerelmes keringőkre vágyunk. Azt gondoljuk, a szerelem azonos az extázissal, csupa szenvedély, romantika, amely olyan szexuális gyönyörben teljesedik ki, amitől megmozdul a föld. Amikor sikerül belátni, hogy a serdülőkori szerelem "előtanulmány, bevezetés" a felnőttkori szerelemhez, máris kevésbé kritikusan szemlélik a csoporttagok a saját jelenlegi kapcsolatuk minőségét.

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy az érett, felnőtt szerelem nélkülözi a romantikát, a virágot, a sétát a csillagfényes éjszakában, a "válasszunk magunknak csillagot" mondatot, vagy azt a szexuális élményt, amikor tudatunk ellobban, és a mennyországban érezzük magunkat.

Párkapcsolatunkban vannak nagyszerű, különleges pillanatok, amelyek pontosan olyanok, mint a fent említettek, amelyek megfelelnek a legmerészebb álmainknak. De tudnunk kell, hogy az ilyen pillanatok különlegesek és ritkák. Ezért, ha megadatik, hogy ilyen pillanatokat éljünk át, tekintsük azt ajándéknak, amelyet párunktól kaptunk, és őrizzük, dédelgessük a lelkünkben.

Ne feledjük azonban, hogy ajándékot nem kaphatunk az élet minden napján, és az ajándék nélküli hétköznapokból sokkal, de sokkal több van, mint az ünnepnapokból.

A szerelem ünnepnapjai után jönnek a dolgos hétköznapok

Arra teszek kísérletet, hogy 8 év tapasztalatait felhasználva összegyűjtsem azokat a tanulságokat, módszereket, amelyek a párkapcsolatunk hétköznapjainak egyensúlyban tartását segíthetik.

Az a tapasztalatom, hogy bármennyi szerelemmel, szeretettel, ígérettel, fogadkozással, idealista vagy realista elképzelésekkel kezdődik is egy párkapcsolat, soha nem lesz olyan, mint amit az elvárásainkban megfogalmazunk.

Amikor elképzeljük, hogy milyen is lenne az a kapcsolat, amelyre vágyódunk, a legtöbben hasonló igényeket fogalmazunk meg. Például, hogy mindig számíthassunk egymásra, hogy örökké tartson mindkettőnk hűsége, hogy elfogadjuk egymás hibáit, hogy szándékosan soha ne bántsuk meg egymást. Szeretnénk, ha a fontosabb dolgokban mindig egyet értenénk, és csak apróságokban lenne eltérő a véleményünk. Vágyódunk arra, hogy mindig nyíltak és őszinték lehessünk egymáshoz, soha ne kelljen szerepet játszani a párunk előtt. Szeretnénk megóvni párunkat a külvilág minden nehézségétől, készek vagyunk megvédeni Őt, és küzdeni érte, ha kell. Ugyanezt elvárjuk tőle is, hogy óvjon és védjen meg minket, és küzdjön értünk, ha úgy hozza az élet. Arra vágyódunk, és arra készülünk, hogy a közös életünk lesz a menedékünk, a mennyországunk, és közös otthonunk lesz a nyugalom, béke, boldogság és biztonság szigete ebben a kegyetlen, kemény, szívtelen világban.

Amikor megszeretünk valakit, és kötődünk hozzá, amikor elkezdődik a közös életünk, eszünkbe sem jut, hogy ezek a vágyak csak ritkán teljesülnek így. Csoportjaimban a történetek megszegett ígéretekről, teljesületlen vágyakról, fájdalomról, szándékos sértésekről, ellenségeskedésről, a megértés hiányáról, egymás határainak el nem fogadásáról, engesztelhetetlen haragokról, testi és lelki bántalmazásról, néha életre-halálra vívott harcokról szólnak.

Amikor két ember szerelmen alapuló szövetséget köt egymással, az érzelmek milliónyi selyemszállal kötik össze őket. Az elkerülhetetlen napi sérelmek kikezdik a kapcsolat selyemszálait, amelyek a napi feszültségek, bántások, sértődések, viták és veszekedések hatására elkezdenek szakadozni. Ha túlságosan sok sérül az érzelmeink selyemszálaiból, és már összecsomózgatni sem tudjuk őket, amikor az érzelmi kötelékeink elszakadnak, akkor általában bekövetkezik a valóságos szakítás is.

Ahhoz, hogy az érzelmeink selyemszálaiból a lehető legkevesebb szakadjon el, és párkapcsolataink tartósabbak és boldogabbak legyenek, az egyik legfontosabb dolog, hogy megtanuljunk "férfiül" és "nőül". Ahhoz, hogy megértsük, mit szeretne egy férfi, és mit szeretne egy nő a párkapcsolatában, meg kell ismernünk az igényeit és a "működési" módját.

Ha tudjuk, hogy párunk miért viselkedik úgy az adott helyzetben, ha felismerjük az Ő igényeit, akkor könnyebben tudjuk azokat teljesíteni. És ha a megfelelő módon tudjuk jelezni a saját igényeinket, ha megtanulunk kérni, akkor sokat segítünk a párunknak abban, hogy azokat a számunkra megfelelő módon tudja teljesíteni.

Ahhoz, hogy boldogabbá tegyük a párkapcsolatunkat, meg kell ismernünk a férfiak és a nők közötti különbségeket. Ha megismerjük, és tiszteletben tartjuk ezeket a különbségeket, akkor a másik viselkedése nem lesz olyan érthetetlen és bántó a számunkra.

Amikor a szerelembe esés ünnepnapjait felváltják a dolgos hétköznapok, akkor a legfontosabb, hogy odafigyeljünk egymásra, megértsük, és tiszteletben tartsuk egymást. Ha nem ezt tesszük, akkor előbb vagy utóbb indulatosak, kritikusak, türelmetlenek és követelőzők leszünk, és az könnyen belátható, hogy ezek az érzések milyen sokat ártanak a kapcsolatunknak.

Az elfojtott düh hol itt, hol ott tör ki, és egy idő után hiába próbálkozunk megbeszélni a dolgokat, sorra kudarcot vallunk. Egyre több gond árnyékolja be a kapcsolatunkat, nő a bizalmatlanság, és múlik a szerelem varázsa.

Panaszkodunk egymásra, és elfelejtjük, hogy együtt élni nem azt jelenti, hogy feloldódunk a másikban. Eggyé válni nem azt jelenti, hogy egyikünknek el kell veszítenie az identitását, fel kell adnia a saját egyéniségét, és olyanná kell válnia, amilyenné a társa formálja.

A mai kor férfia és nője az egyenrangú, vagy ahhoz közelítő, kiegyensúlyozott kapcsolatban érzi jól magát. Kölcsönös szereteten, kölcsönös tiszteleten alapuló, egymás megbecsülését szem előtt tartó párkapcsolatot keresünk. Már nem lepődünk meg, ha GYES-en lévő fiatal férfivel, vagy jól menő vállalkozást vezető nővel találkozunk. Átalakulóban vannak a társadalmi szerepeink, de az évezredek óta örökségként magunkkal hozott tulajdonságainkat nem tudjuk levetkőzni. A tudatunk igyekszik megfelelni a kor követelményeinek, ezért a hagyományos női szerepeink mellett igyekszünk jó munkaerővé, gyakran családfenntartóvá válni. Ösztönös megnyilvánulásainkban azonban az ősi értékeket keressük és kínáljuk.

A párkapcsolati válságok mélyebb (evolúciós) okairól

Ha visszatekintünk az ősember világára, akkor tisztán láthatjuk, hogy a férfiak és a nők hogyan különböztek egymástól. A férfiak vadásztak, halásztak, és annál nagyobb megbecsülésnek örvendett egy férfi, minél nagyobb teljesítményt vitt véghez, minél több állatot ejtett el, minél több halat fogott ki. A férfiak harcoltak, támadtak és védekeztek. A férfiak számára azok a tevékenységek voltak fontosak, amelyek eredményeket hoztak, ahol megmutathatták erejüket, bebizonyíthatták rátermettségüket és képességeiket. A tárgyak és a dolgok foglalkoztatták őket, a zsákmányszerzés és az egyedül elérhető eredmények, a megoldások.

A nők nem mentek messzire, a barlangban és a környékén élték az életüket. Nevelték a gyermekeiket, segítették egymást. A teljesítményeknél sokkal fontosabb volt nekik, hogy kiélhessék a szeretetüket, a jóságukat és a gondoskodásra való igényüket. Odafigyeltek a gyermekek és egymás érzelmeire, kívánságaira, tapasztalataikat kéretlenül is megosztották egymással. Szeretetüket úgy fejezték ki, hogy gondoskodtak arról, aki rászorult, és ha szükséges volt, tanácsokkal látták el egymást.

Az együttélés
Biegelbauer Pál: A párkapcsolatokról másképp

A párkapcsolatok igazi próbája az együttélés. Csaknem mindenki visszasírja a “régi szép időket”, a kapcsolat kezdeti szakaszát, amikor még nagy volt a lángolás, amikor gyönyörűség volt együtt lenni. Amikor a másik nélkül töltött időt üresjáratnak érezték, és a másik hiánya szinte fájó volt. És éppen ez, a hiány fájdalma, és az együttlét kiteljesítő csodája volt az, ami arra késztette mindkettőjüket, hogy összekössék az életüket. Önként, szabadon. Mert ha ilyen jó az a kevésnek érzett idő a másikkal, milyen jó lesz, ha az együttlétet semmi sem korlátozza.

A szerelem ünnepnapjai

Az együttélés első szakasza, a mézes hetek beteljesíti a várakozásokat. Véget ért egy út, a megérkezés öröme tölti el mindkettőjüket. Tudnak örülni a másiknak. Odafigyelnek egymásra. Csodálatos az a folyamat, amelynek során az eddig elkerülhetetlen szerepjátékok álruhái és álarcai lassan szertefoszlanak, és mögöttük nyilvánvalóvá válik a másik igazi énje és arca. Új, eddig még észre nem vett csodákat fedeznek fel a másikban: még nem látott mozdulatokat, a fáradtság pillanatainak megkapó gyengeségeit, a higiéné intimitásainak édességét, az alvó kedves ártatlan gyermekarcát. Hihetetlen közelségbe kerülnek egymással.

Aztán elromlik valami. Lassan, szinte észrevétlenül. Már nem mindig örömforrás a másik. Olykor teher. Kölcsönös értetlenségek teszik lehetetlenné egy-egy élethelyzet tisztázását. Csalódások sokasága keserít. A tudattalan harc a másikon való felülkerekedésért egyre élesebbé válik. Kényszerhelyzetek sora teszi keserűvé a szabadságban fogant kapcsolatot Láthatatlan kötelékek fűzik szorosra a két ember életét és a se veled, se nélküled patthelyzetében tengődnek. Felbukkan olykor-olykor a gondolat, hogy érdemes-e folytatni? Időnként a szeretet mélyben futó búvópatakja fel-feltör a felszínre, és elmossa az akadályokat, aztán ismét eltűnik.

Mi történt? Mi változott? Mi az, amit nem tudunk? Van-e kiút?

A létezés törvénye a szeretet. Ám a létezés sokszínűsége ezt a törvényt ezerszínűre bontja. A következőkben az emberi létezés és együttélés néhány alapelvét vesszük szemügyre. Ezek megértése talán segít az olykor kilátástalannak tűnő kapcsolat valós értelmezésében, és esélyt adhat az együttélés ellentéteinek megoldásában.

1.      Életünk minden történése, eseménye lehetőséget nyújt a bennünk folyamatosan jelenlévő teljesség felismerésére, megélésére.

2.      Ha nem jön létre a felismerés, akkor is előbbre visz. Tanít. Ha nem okultunk, megismétlődik. Minden, ami körülöttünk történik egy-egy lépés önmagunk, a teljesség felé.

3.      Az emberi találkozások kiemelt fontosságú üzenetek az életünkben.

4.      Minden ember, akivel találkozom, tükör, amelyben megpillanthatom addig nem ismert arcomat.

5.      A számomra ismeretlen vonásaim azok az emberi magatartásformák, amelyeket egyáltalán nem, vagy csak nagyon nehezen tudok elviselni a másik emberben. Minden, ami zavar a másikban, az a bennem fel nem ismert, tudomásul nem vett, letagadott személyiség jellemzőm. Vakok vagyunk önmagunk rossz tulajdonságaira.

6.      Ha bármiért is elítélek másokat, magamat ítélem meg. Az, amiért elítélem őket, bennem is jelenlévő és intenzíven, tudattalanul ható erő.

7.      Amikor a másik számomra elviselhetetlen tulajdonságait elfogadom, akkor fogadtam el magamban az eddig fel nem ismert és elutasított tulajdonságaimat. Ettől kezdve már nem az irányít engem, hanem én irányítom azt.

8.      Egy kapcsolatban csak az tekinti tulajdonának a másikat, aki nem adta oda magát a másiknak. Az alapállása nem az én a tied vagyok, hanem te az enyém vagy. Másképpen kifejezve: nem szereti a másikat.

9.      Egy kapcsolatban, aki a dominanciára törekszik, azaz felül akar kerekedni a másikon, irányítani akarja őt, az a saját gyengeségéről, mélyen rejlő önbizalomhiányáról tesz tanúságot. Aki valóban erős, az nem törekszik irányításra, mert úgyis ő irányít, ami annyit jelent, hogy őrködik mindkettőjük szabadságán.

10.  A párkapcsolatban nincs olyan, hogy megengedem a másiknak, hogy ezt és ezt tegye. Ahol engedélyt ad az egyik fél a másiknak, az nem párkapcsolat, nem önkéntes, mellérendelő viszony, hanem úr és szolga viszony, amiben lehet élni, de nem érdemes.

11.  Életünkben minden kényszer látszólagos. Nekünk embereknek sohasem kell semmit sem megtennünk. Szabadságunk lehetővé teszi, hogy akár az életünk árán is ellenálljunk a kényszernek.

12.  A szabadság felé megtett első lépés, hogy nem tesszük meg azt, amit nem akarunk megtenni.

A párkapcsolati együttélésről

A párkapcsolati együttélés sorsfeladat. Önkéntes, szabad vállalásból fakadó kölcsönös odaadottság, az emberi kiteljesedés lehetőségének egyik fóruma.

A találkozás, az egymásra találás, az egész személyiséget átható megindulás, a kölcsönös szándék arra, hogy összekössék az életüket, az, az egész létezés-univerzumot láthatatlanul átszövő szeretetháló gyengéd érintése, ahol a tudatosság csak ennek a létajándéknak az elfogadását illető döntésben nyilvánul meg.

Nem véletlen, hogy kivel kötöttük össze az életünket. Mindig arra az emberre találtunk rá,

• aki a legteljesebb boldogság megélésének lehetőségét nyújtja számunkra,
• aki tükörként napról napra, pillanatról pillanatra megmutatja ismert és ismeretlen arcomat,
• aki szabad, és ezáltal megtanít szabadnak lennem, és megtanít tisztelni a másik szabadságát,
• akiben a létezés egészét láthatom, a létezés gyönyörűségét és a számomra gyötrő mozzanatait,
• akinek elfogadásával az engem kínzó létmozzanatok mögött megláthatom ezek szentségét,
• akit, ha elutasítok, a Mindenséget utasítom el,
• akinek a szeméből a Mindenség néz rám,
• akit, ha érintek, a Mindenséget érintem, és
• akit, ha ölelek, a Mindenséget ölelem a szívemre,
• akivel, ha egyesülök, a Mindenséggel leszek egy, ráébredve és megélve a létezés misztériumát, azt, hogy a létezés egység, és minden, ami ennek az ellenkezőjének látszik, csak káprázat, illúzió.

Az együttélés kölcsönösség. Nem elég, ha csak az egyik fél akarja. Az együttélés nemcsak akkor szűnik meg, ha mindkét vagy bármelyik fél úgy dönt, hogy nem folytatja tovább, hanem akkor is, amikor bármelyik figyelmen kívül hagyja a létezés alaptörvényét, a szeretetet. Az együttélésből egymás mellet élés lesz,

• ha figyelmen kívül hagyom azt, hogy ez csak önkéntes lehet,
• ha bármilyen kényszert alkalmazok az együttélés fenntartására,
• ha parancsolok a másiknak,
• ha engedély adok a másiknak,
• ha számon kérem a másikat,
• ha nem önként, hanem kényszerből élek a másikkal,
• ha engedek az erőszaknak,
• ha a másik parancsát teljesítem,
• ha természetesnek tekintem, hogy a másik engedélyezhet,
• ha hagyom, hogy számon kérjenek,
• ha a félelem az, ami együtt tart.

Tudjuk, hogy létünk a másoknak való odaadottságban teljesedik ki. Tudjuk, hogy ehhez túl kell lépnünk vélt önmagunk, az egónk határait, melynek drótkerítése a félelmeinkből szövődik. Törékeny és vergődő szívünk, gyengeségünk, elesettségünk az az erő, mely végül is arra késztet, hogy adjunk fel minden erőlködést, és merjük átengedni magunkat elengedve mindent a Szeretetnek.