Amikor megfogalmazott célt, ez van, ez nincs.

Ha megtudom valósítani a célomat, ez annyit jelent, hogy az én elképzelésem valóságazonos volt, mert el is értem.

De valamikor közbejön egy akadály, ami lehetetlenné teszi, hogy elérjem.

Tehát leakarok menni a közértbe kaját venni, mert éhes vagyok. Teljesen reális elképzelés, de még csak elképzelés, kinn a lépcsőn megcsúszom, eltöröm mindkét lábamat.

Egyet biztosan tudok, én már nem tudok lemenni vásárolni most, egy olyan akadályba ütköztem, ami világossá teszi. 

Mit tesz világossá?

Hogy ez az elképzelés, és de csak itt, a megváltoztathatatlanság falába ütközve illúzió, illúzió. Nincs valósága, kész!

Két eset lehetséges, vagy ragaszkodom hozzá, úgyse lehet megcsinálni.

Ezt úgy hívjuk szívás, ilyenkor szívok. Vagy elengedem, marha nehéz elengedni az illúziót. Állati nehéz, miért, azért mert ha nem lenne szép, nem lenne vonzó a rosseb mozdulna rá. De hát nekem ez nagyon, ugye a célkitűzés, nagyon ki kell színezni, megőrülök érte, hogy elérjem. Ez olyan mint ami egyik ismerősömmel történt, egy bitang nő, egy eszméletlen jó nő volt, elindult a célhoz, de egy megváltozhatatlan falba ütközött, mert kiderült, hogy az a bomba nő férfi volt. Ez megváltozhatatlan. Nem baj az, csak neki.

Egyből elengedte azt az illúziót, hogy ezzel a nővel… Kész, ez megváltozhatatlan, ennyi. Tehát egészen addig, amíg ki nem derül addig nem illúzió, addig egy elképzelés motívum, amit én el akarok érni. De van amikor beleütközöm a megváltozhatatlanság falába.

És ilyenkor vagy elengedem, helyére kerül a világ, vagy ragaszkodom hozzá és gyötrődöm. Hölgyeim és uraim, amiről itt szó volt, az e probléma szülőatyja vagy a problémák modellje.

Nekünk, bármilyen problémánk is legyen, ennek egyedüli és kizárólagos okai mi vagyunk.

Senki más. Tessék végig menni, a probléma nem az, hogy én kitűztem valamit, hogy el akarom érni. Mikor a probléma.. puff, kiderül, hogy nem lehet. És ekkor, mikor szűnik meg a probléma?  Hogy amikor elengedem az én elképzelésem, amiről kiderül, hogy illúzió volt, vagy ragaszkodom hozzá, tehát a megváltozhatatlan helyzethez való ragaszkodásom, az a problémám.

Egyébként minden ragaszkodásom akkor születik meg, amikor már megvalósíthatatlan.

És ez annyira átszövi a hétköznapjainkat, szinte semmink sincs a ragaszkodáson kívül, de ezért szívunk.

De ezt majd, ezt most lefogjuk bontani aprópénzre, mert avval foglalkozom ami nincs és nem is lehetséges. Nem is lehetséges!

Mivel hogy át akarok kelni a Tiszán, zajlik a jég, se helikopterem, se semmim nincsen, hajóm sincsen, és a jég meg leszakadt. Tök reális volt, hogy átmenjek, mert ott a híd, de erre leszakadt, nem tudok nincs mese, nem tudok.

De, hogy ha én ott ülök a parton és zokogok, hogy én most nem tudok átmenni, pedig milyen jó lenne, arról senki nem tehet csak én, hogy ettől szenvedek. Csak én tehetek róla.

Az, hogy minden problémámnak egyedül és kizárólag én vagyok az oka, ez a világ legvigasztalóbb ténye.

Lehet, hogy most senki nem sóhajtott fel, hogy hála a jó Istennek. De miért ez a legvigasztalóbb tény? Hát először is azonnal felmerül, na remélem mindenkinek már felbukkant hogy, de mennyire hogy vigasztaló.

Hát ha valaki azt hiszi, hogy én vagyok az ő problémájának az oka, nyugodt lehetek, én nem vagyok az. Soha, senki problémájának nem vagyok az oka. Nem, nem..  Bárkinek bármi baja van, az az ő baja. Ő csinálta magának.

Biztos ismeritek, de nagyon tetszett, székely adoma,

.”Jön haza a férjem uram, mondja az asszony, hallotta-e kend, hogy a szomszéd Julcsának gyereke lesz? Hagyd asszony az az ő baja. De azt mondják, hogy kendtől lesz. Az meg az én bajom. És velem mi lesz? Az meg a te bajod.”

Hogy hogy én csinálom magamnak a bajt?

Mikor, mikor válik problémává, hogy át akarok menni a Tisza túloldalára, zajlik a jég, se helikopter, se jégtörő, se semmi, a híd is leszakadt. Elfogadom azt, hogy leszakadt.

Kész, ennyi! Megtörtént, hogy én nem fogadom el, de akkor az hogy én nekem nagyon rossz érzésem van ettől a hídszakadástól, az egyedül és kizárólag én tehetek róla.

Mert ragaszkodom ahhoz, ami már nem is lehetséges.

De az, hogy adott esetben amikor én elindulok a célhoz vezető úton, mert mindig valami célhoz vezető úton járunk, és hogy mi az ami nehézség, tehát megváltoztatható, és mi az ami megváltoztathatatlan, irdatlanul nehéz.

Ezért is szokták mondani, tegyél meg mindent, hogy elérd, legfeljebb ha kiderül, hogy nem, akkor már nem tehetsz róla. Tehát megkülönböztetem a megváltoztathatót a megváltoztathatatlantól. Nem semmi!

És leküzdeni azokat a nehézségeket, amik megváltoztathatók. Megváltoztatni nagyon nehéz, de leges, leges legnehezebb a megváltozhatatlant elfogadni.  Miért?

Mert ilyenkor kell elengedni, nem kell, nekünk embereknek semmit sem kell, mert szabadok vagyunk.

Szabadon dönthetek, hogy ragaszkodom ahhoz, amit én elképzeltem, de megvalósíthatatlan, és elengedhetem.

Minden egyes illúzió elengedése egy kis halál.

Mi teli vagyunk illúziókkal, nem is gondoljuk. Csordultig és teli vagyunk.

Mi az hogy illúzió? Ami nem az amit én gondolok.

Minden egyes illúzióvesztés sebet ejt rajtunk.

És ezek a sebek fájnak, nem lehet megúszni illúzióvesztés nélkül.

Mert ha elvesztem az illúziót, mit jelent? Hogy az ami bennem volt a valóságról az nem az ami a valóság.

Most vagy elengedem, rácsodálkozom a valóságra, vagy ragaszkodom az illúzióhoz, gyötrődöm, de el is vesztettem.

Egyébként, amihez ragaszkodunk azt elvesztettük, de nem vettük észre. Én akkor kezdek ragaszkodni valakihez, akit már elvesztettem.

Amíg nem ragaszkodom hozzá, addig eszembe se jut, hogy ragaszkodjam hozzá, csak akkor amikor elvesztettem. Ez mindig így van. Irtó érdekes dolog.

Ezt fogjuk vizsgálni, és had mondjam el nektek, egy playboy, majd később csöves lett, ennek az imáját. Úgy hívták, hogy Assisi Szent Ferenc.

”Uram adj világosságot, hogy meg tudjam különböztetni a megváltoztathatót a megváltoztathatatlantól, és adj erőt, hogy ami megváltoztatható megváltoztassam, és ami nem megváltoztatható, azt elfogadjam.”

És ha most arra gondoltok, hát elég kevés dolog van ami megváltoztathatatlan, akkor had áruljam el nektek, hogy van egy olyan megváltoztathatatlan amiről még nem is ismerjük föl, hogy megváltoztathatatlan, nem is akarjuk elhinni, miután már megismertük, hogy megváltozhatatlan, és a mi gondunk nem az, hogy nem tudok átkelni a Tiszán, mert leszakadt a híd, ezt elfogadjuk, vagy bedöglik a kocsi. Az ember elfogadja egy pár perc után.

De azt, hogy a másik ember megváltozhatatlan, azt ami nem tudjuk elfogadni.

A másik ember, az ember megváltoztathatatlan, az ember megváltozik, mert szabad.

Életünk minden fájdalma, minden kudarca, minden problémája nem ezek a külső dolgok, hanem az, hogy a másik szabad.

Csordultig vagyunk illúzióval, csordultig, állandóan illúziót vesztünk, állandóan gyötrődünk és szenvedünk és még fogunk is, mert van egy csomó illúziónk, és mind elfogjuk veszíteni. Van egy nagy-nagy pillanat, amikor minden illúziónkat elveszítjük, amikor a valóságra nézünk rá.

 Kijövünk a barlangból, pedig olyan jó meleg van, és úgy hisszük, hogy barlangon kívül valami borzalom van, nem ott a csoda van, és ezeket a csodákat tapasztaljuk meg minden illúzióvesztésnél.

Minden sebződésnél. Minden szenvedésünk mögött egy-egy illúzió van, a semmi elvesztése húzódik meg, de helyébe mindig ott van a valóság.

Az illúzióvesztés sebei fájnak is, de egyben nyitottá tesznek minket a valóságra. Minden gyötrődés után sokkal nyitottabbak vagyunk, sokkal.