Más az, hogy tökre boldogtalan tőle az ember, az se baj, de nem tudok boldog lenni, hogy ha nem szeretek, az se baj, csak legalább tudjam, hogy mi a nyavaja van, megőrülök érte és állati boldogtalan vagyok.

Naná, de nem szeretem, de az nem baj. Semmi se baj!

Akkor szoktunk csak változtatni amikor már nem mehet tovább, amikor nem bírjuk tovább. Addig úgyse változtat senki, nem is kell.

Ismeritek azt az adomát, hogy egyik székely elmegy a másikhoz vendégségbe.

Beszélgetnek, ott fekszik egy gyönyörű nagy kutya és időnként rohadt nagyot vonyít.

Már nem bírja tovább a vendég azt megkérdezi miért vonyít ez a kutya?

Hát azért mert szögbe feküdt. Aztán miért nem kell fel? Mert nem fáj elégé.

Eszméletlen jó!

Hála Isten előbb-utóbb minden fáj, ami nem adekvált a létezéssel magával.

A nem létezés azonos, tehát van virtuális vagy hazugság vagy bármi, az elkezd irdatlanul fájni, és azért fáj, mert csak akkor változtatunk mikor már elégé fáj. Az nem baj!

Ami nem elégé fáj, akkor nem is kell!

Nem kell sürgetni magunkban semmit.

Másokba se, teljesen reménytelen ügy, de nem kell semmit.

Úgy is meg fog változni.

Ha én azt akarom, hogy megváltozzék, azzal csak kitolom a megváltozás idejét.

Ha én tényleg meg akarok változtatni valakit, akkor mondjak le minden megváltoztatásról, de mindenről, akkor fog megváltozni.

Vizsgáljuk csak meg miért?

Gondoljunk magunkra, és itt talán megérezhető a paradoxon, hogy miért azokat szívatják a legjobban akik tudják, hogy szeretik őket.

És mi miért azokat szívatjuk akik szeretnek minket?

Ugye szeretni annyit jelent hogy, e nélkül nincs is szeretet, hogy elfogadod a másikat annak és olyannak amilyen.

Egyszer csak rávirrad az emberre a felismerés, Úr Isten, engem ez az ember szeret.

Hát ilyen nincs.

Miért mondjuk hogy nincs?

Mert irdatlan ritkán találkozunk mi a valódi szeretettel.

Érzelmekkel igen, viszonylag sűrűn.

Hogy valaki minket elfogadjon, ne akarjon minket megváltoztatni, hogy ne legyen elvárása, olyan szinte nincs is.

Egyszer csak ilyennel találkozik az ember.

Hát ez nem igaz! Itt valami átverés van.

Naná hogy elfogad, szép is vagyok, okos is vagyok, állati rendes is vagyok, naná hogy elfogad.

De tudok én ám másmilyen is lenni!

És mit csinálunk, úgy megszívatjuk a másikat mind a torkos borzot.

Miket követünk el a másik ellen, aki minket szeret.

Mindent elkövetünk, amit mi képtelenek vagyunk elfogadni.

Magyarán próbára tesszük a másik szeretetét, tényleg szeret-e? 

Hát aztán nem bírja cérnával, naná persze hogy nem szeretett, ezt nem bírja, hiába!

De, ha a másik sem, tényleg elfogad akármilyen mocsodék vagyok akkor is, egyszer csak azt mondja, hát ez tényleg elfogad.

 És akkor én döntök úgy, hogy fölnövök az engem elfogadó szeretethez.

Akkor már nincs értelme szívatni.

Csak azért szívatjuk, hogy próbára tegyük, tényleg elfogad-e? és hogyha megtapasztaljuk hogy tényleg szeretve van, tényleg el van fogadva, így megfordul.

De addig nem! Amíg benne meg nem születik a felismerés, hogy tényleg szeretve van, tényleg el van fogadva.

Itt a paradoxon, ha megakarok változtatni a másikat, mondjak le minden megváltoztatásról, de mindenről.

Akkor meg fog változni!

De amíg én megakarom változtatni, mit fog eredményezni?

Csak ellen fog állni!

Ez ugyanaz a paradoxon, mert nagyon sokan úgy vélik, hogy ő akkor emelkedik ki, ha a másikat lenyomja.

A szintkülönbség az mindig relatív.

Aki a másikat lenyomja az süllyed.

Aki a másikat emeli, az meg szárnyal. 

Hány és hány ilyen párkapcsolati stratégia van, hogy döngöli bele a betonba.

Fiatalasszony, mélypont, tudjuk hölgyeknél nagyon nagy mélypont, egy kis mélypont, fodrász.

Mélyebb pont, fodrász és kozmetikus.

Nagy mélypont, elmegy vásárol magának egy szoknyát.

Hazamegy, fölveszi illegeti, billegeti, fodrász-kozmetikus-szoknya, és odapördül a férje elé a lehető legrosszabb pillanatba, amikor ő mecset néz és söröz.

Megpördül előtte, no milyen vagyok?

Lapos. Gyilkosság!  Kész, annyi!

Hogy rontsuk el kapcsolatainkat?

Egyszer talán kezembe is volt egy könyv, irdatlan szellemes volt, de nagyon tetszett nekem. Hogyan lehet mindjárt elrontani, és mivel tudjuk elrontani, ha nem vesszük figyelembe vagy figyelmen kívül hagyjuk az emberi kapcsolatok törvényét.

Ezt úgy hívják, hogy szeretet.

Azt már lassan megtanultuk, hogy figyelmen kívül hagyva a gravitáció törvényét, hát akkor nagy baj van.

Kilépek a hatodikról, elég nagy baj van.

De ha odaállok a gyorsvonat elé akkor is nagy baj van.

Tudjuk, nagyjából mert ismerjük a fizika törvényeit, hogy hat ami élő, valóságukra a sósav  stb.

De azt, hogy a kapcsolati törvényeknél valami eszement törvényeknek engedelmeskedünk és tesszük tönkre az életünket.

Óráról órára, naponta legalább 6-8 óra oktatás van minden csatornán, a Spektrumot, és természeti csatornákat kivéve, az, hogy hogy rontsd el az életedet.

Folyamatos és megújuló tanfolyamok, ezeket úgy hívják, hogy tévésorozatok.

Ezeknek a közös alcíme, hogy rontsam el az életemet? 

Hogy lehetetlenítsek el egy kapcsolatot?

Mit csináljak azért, hogy abszolút nem működjék?

Tessék megnézni akár a fiataloknak szóló, akár az idősebb korosztálynak.

Ugyancsak az időseknek szóló, hogy rontsam el az életemet?

Ez a közös alcíme minden sorozatnak.

A legfontosabbat, amire allergiásak vagyunk a világrajövetelünktől a halálunkig, mindvégig, ha korlátoznak minket a szabadságunkban.

Ha a gyerekből dührohamot akarok kiváltani, akkor korlátozzam őt.

A feje lila lesz, olyan mérges lesz, de minden gyerek.

A felnőtt is, csak ő már a leplezés technikájába sokkal fejlettebb mint  gyerek.

A gyerek nagyon őszinte. József Attila írta, hogy ..”ordítottam toporzékoltam..” igen, a gyerek még, a felnőtt csak belülről ordít és toporzékol.

Korlátozzuk a másikat, és ez egy irdatlan nagy roham.

A párkapcsolatok jelenleg úgy vannak szabályozva a társadalomba, hogy szó sincs szabadságról.

Mind a kettő rabtartónak rendezkedik be.

Egy alá-fölé rendel, ahol mindenki a fölérendeltje a másiknak.

Szó sincs mellérendelésről, szó sincs szabadságról.

Sose felejtem el, a párkapcsolati szexualitásról szólt egy hétvége, irtó édes volt egy fiatalasszony, férjével ott volt és beszélgettünk.

Azt mondja, hát én mindent megengedek a férjemnek, ő azt csinál amit akar.

Azt kérdeztem tőle, asszonyom, ki ön, hogy megengedhet valamit a férjének? 

Mi az hogy megengedek?

Hát engedélyt kell kérni a férjének, hogy .. van őneki engedély kell a férjéről?  Nem!

Két szabad ember van egymás mellett. Senkinek nem vagyunk alárendelve!

Had áruljam el, Istennek sem vagyunk alárendelve.

A szeretet nem ismer alá és fölérendelő kapcsolatot. Alá és fölérendelő kapcsolat a valóságban nincs.

A virtuális valóságban persze van, de az olyan is.

Egy párkapcsolat vagy valóságos vagy semmilyen. Virtuálisan megy ám piszkosul.

Tök úgy néz ki mintha volna, de nincs. Ezt ismerjük.

Másik nagyon fontos, ez a szeretetnek minden megnyilvánulási formájánál is és a párkapcsolatánál is nagyon fontos.

Hogy a szeretet, azaz a másik elfogadása és az odaadottság az nem állapot.

Nincs olyan, hogy nincs falam, és tök elfogadom a másikat, tök odaadott vagyok.

Az a pillanat kegyelme, hogy most el tudom fogadni, mert erről csak beszélni könnyű, a világ legnehezebb dolga a másikat elfogadni.

Amíg nem fogadom el, nem is tudom odaadni magam, hisz ott a fal, nem megy át.

Tehát nehogy azt higgyük, hogy Úr Isten milyen vagyok én huhh!

Mert voltak azért a közös életünkben, mert 80 éve vagyunk házasok, hát az elején volt néhány másodperc, amikor el tudtam fogadni.

Nagy eredmény, ez már csúcs. Nagyon nehéz, nagyon nehéz. A világ legnehezebb dolga.

Miért? Arra vagyunk idomítva, hogy elvárásunk legyen.

Lehet hogy elmondjuk, lehet hogy nem mondjuk el, de nagyon elvárjuk, hogy azt csinálja azt is amit én nem is mondtam.

Csinálja azt, amire én gondolok, hogy neki kéne csinálni.

És ha nem csinálja, agybajt kapunk tőle, de tudhatná hogy,tudhatná.

Ilyenek vagyunk, semmi baj nincsen.

Hogy milyen irgalmatlanul nehéz csak az tudja, aki már próbálta.

Ha még nem próbáltátok, nem baj, lehet próbálkozni vele.

Én  nagyon remélem, hogy sokkal nagyobb sikerrel jártok mint én.

Maga az iszonyatos gyötrelem.

Mihelyt az ember berendezkedik, hogy elfogadja a másikat, kiderül, hogy elfogadhatatlan.

Ez, és hogy is gondoltam én, Úr Isten, miért kellett nekünk talákoznunk,  stb.

Borzalmasan ér, és ráadásul a kapcsolatainkban soha nincs véletlen, nincs az életünkben. Egyáltalán, soha semmilyen véletlen nincs.

Amit mi véletlennek nevezünk csak annyit jelent, hogy nem látjuk át a létezés egészét, nem véljük azt, hogy ez történik.

Véletlen az általunk fel nem ismert szükségszerűség.

Ami történik az tök szükségszerűen történik.

Teljesen szükségszerű, hogy mi itten találkozunk, hogy egymást lássátok. 

Borzasztó nagy szükségünk van egymásra.

Nem arra, hogy beszél vagy nem beszél,  hogy van.

Mi csak azért tudjuk nehezen elviselni a másikat, csak azért mert nekünk elvárásaink vannak. Ha nem lennének elvárásaink semmi nehézség nem lenne.

Mondjuk olyan elvárásaink vannak, hogy mosakodjon meg.

Hát ő meg nem mosakszik, hát büdös, na és aztán! Hát ez van. Tökmindegy hogy mi.

Egy nagy titkot árulok el, ezt még senki nem tudja.

Ez maga a beavatás hogy az van ami van, és ami nincs az nincs.