Ez akkor is így van, ha belehánysz ha rágondolsz, de csodálatos, elképesztő.

Gondoljunk bele, hogy mindaz ami fájdalom volt a múltamban, az azért volt, mert valamilyen képet alkottam valamiről és nem az jött be, és szembesültem vele, hogy nem az jött be.

Majd beledöglöttem a valóságba. Mibe?

Abba, hogy nem tudtam elengedni az illúziót, el kellett engednem, mert ezt volt a megfelelő összetetten valóság.

Egy gyönyörű, hogy mi mennyit tanultunk belőle, hogy rengeteget.

Az a mi múltunk az úgy csoda, ahogy volt.

Volt gyermekkorunk, az maga a csoda. Miért volt csoda?

Mert semmit nem vártunk, ebből adódóan minden ajándék volt ami jött.

Semmi nem változott, most is így van, csak most már azért tudjuk, hogy mit lehet elvárni az élettől és mit nem.

Úgy is nézünk ki.

Nézzük azokat az illúziókat amit tök készpénznek veszünk, teljesen készpénznek, hogy meggyőződésem, hogy az úgy van, megnyugtatom, hogy nincs úgy, egy csomó-csomó illúziót elveszítünk. Nagyon rossz lesz, de hátha ..

Mikor elsajátítjuk az emberi közösség normarendszerét, mikor beilleszkedünk ebbe a közösségbe, milyen alapelvek nyomán építjük ki emberi kapcsolatainkat?

Van e benne alapvető hiba az alapállásba, a normában és ha igen, akkor lehet-e ezen segíteni és hogy lehet megoldani az esetleg mi belső és kapcsolatbeli gondjainkat?

De vizsgáljuk meg a valóságit is, és ennek a fényében fogjuk látni azt, hogy azért vannak problémák.

Szó esett arról, hogy sok-sok illúziót megemlítünk, egyrészt illúzió az a kép, amelyet önmagamról alkottam, az énképem, nem vagyok azzal azonos.

Illúzió az a kép, amelyet én hordozok a világról, az egy hiányos képhalmaz.

De számomra olyan a világ amilyen képet alkottam az idők során.

Megteremtjük az emberi közösségben a magunk illúzióvilágát is.

A mi fájdalmunk, sérüléseink, sebeink ezeknek az illúzióknak a sorozatos elvesztése.

Ilyen illúzió, amit mi az emberi közösségben tulajdonviszonynak és tulajdonrendszernek nevezünk, nem rossz egyébként, meg kell mondanom.

Semmi baj sincs, egy illúziónkkal sincs semmi baj addig, amíg nem tudom, hogy ez illúzió, mert akkor tudom kezelni. Amíg az illúziót valóságnak gondolom, addig meg az kezel engem. Itt van a tragédia.

Vizsgáljuk meg, hogy mi a  valóságos tulajdonviszony, szó esett róla, hogy minden odaadja magát, ebből eredően had áruljak el egy nagy titkot, végtelenül gazdagok vagyunk mindannyian, mert bárhol vagyunk, minden odaadja magát nekünk.

És ezért a kisujjamat sem kell mozdítani.

Van egy másik birtokviszony-rendszer, ez meg a közmegállapodás béli birtokviszony-rendszer, ebben élünk, mozgunk és vagyunk.

Hogy jól megszabott és jogilag definiált módja van, hogy én hogy birtokolhatok valamit.

Így van nekünk ingünk, gatyánk, házunk, földünk, mindenféle személyi tulajdonunk, meg kocsink is meg bármi.

Mondhatjuk nyugodtan van lakásom, meg kocsim, van ruhám vannak könyveim stb. Papírunk is van róla, senki nem kérdőjelezi meg, hogy a mienk.

De mi ennek a valóságtartalma?

Mikor enyém a kocsi? Ha benne ülök, vagy ha ott vagyok.

Mert már akkor odaadja magát nekem.

Az a kocsi olyan, hogy a tolvajnak is odaadja magát. Ez a valóság.

És ha ellopják a kocsit, mivel leszek szegényebb?

Azzal az illúzióval, hogy az a kocsi az enyém, még papírom is van róla.

Bármi ami tulajdonban elveszik, sosem az tűnik el, hanem azzal az illúzióval leszek szegényebb, hogy az a dolog az enyém.

Hogy mennyire illúzórikus, ha addig nem világlik meg számomra, megviláglik a halálomnál. A küszöbön nem viszek át semmit.

Amit nem viszek magammal a halálomkor, az nem is volt sohasem az enyém.

Csak én azt hittem róla.

Ez koránt sem jelenti azt, hogy rossz lenne a magántulajdon, rossz lenne gazdagnak lenni, hülye aki ezt gondolja. Egyáltalán nem!

Csak tudjam, hogy nem ez a boldogságom záloga, tudjam, hogy ez egy közmegegyezéses fikció, valóságalapja nincs.

Ugyan úgy mint az államhatároknak.

Ha valaki röpült már, az tudja, az életben nem látott határ.

Soha, látott földet, szántót, hegyet, tengert, folyókat, tavakat, házakat és városokat, de határt az életbe nem látott. Mert nincs.

Ez egy közmegegyezéses vonal, és hányan haltak meg érte és miatta.

Mint ahogy a fiktív tulajdonviszonyért is hányan haltak meg.

Irdatlan sokan.

Csaknem minden háború ezen az fiktív idiótizmus miatt van.

De hát nem baj, ez van! Tehát gyakorlatilag, tessék belegondolni.

Bármit vesz, bárkit vesztek el, mi válik nyilvánvalóvá az ő halála révén, vagy amikor én meghalok, hogy senkit sem vihetek, senki sem az enyém, senki.

A gyerekem sem. Ami a legszervesebb tulajdonomnak tűnik, azt sem.

Még akkor is, hát én nem vagyok nő, nem mondhatom, hogy a testemből testedzett.

Nem az enyém! Mit jelent? Rám van bízva!

Amit én ilyen fiktív tulajdonként magaménak vallhatok a társadalmi közmegegyezésbe, tekinthetem, hogy rám van bízva.

És amit az élet ad nekem, ő is rám van bízva.

De van ennek egy másik oldala, például a gyerek-szülőknél, és mi vagyunk őrájuk bízva.

Ő a kis mesterünk. Erről már szó esett. Rájuk vagyunk bízva.

A látszat azt mutatja, hogy teljesen ránk szorul, de minden esetben amikor ránk szorul valami, vagy valaki, ne felejtsük el, mi szorulunk őrá. Nagyon erős mértékben.

Ezt érezzük is, szükségünk van arra a gyerekre, és ezért a gyerek elvesztésénél nagyon fájdalmat elképzelni sem tudok, mert olyan irdatlan erős kötődés is alakul ki.

Nagyon nagy szükségünk van rá, és hát azért van, és ha nincs szükségünk, nincs, akkor nekünk másra van szükségünk.

Mi mindig meg kapjuk azt, amire nekünk szükségünk van. Kivétel nélkül és mindig.

Amikor bármit elveszítek, vagy bárkit a birtoklás illúzióját veszítem el.

A veszteséghez való hozzáállásról- elnézést kérek azoktól akik már hallották tőlem - had mondjak el egy igaz és megtörtént esetet.

Már kilencvenen túl volt a papa és a mama, és hát az utóbbi néhány évtizedben már nagyon kiegyensúlyozottan éltek, és tényleg már nagyon szerették egymást, és maghalt a papa.

A szűk családi körben 90-100 ember akit az életében és közös életükben ez a papa és mama volt a középpontja, teljesen kétségbe esetek.

Tudták, hogy mennyire szeretik egymást és tudjuk hogy szinte törvényszerű, hogy ha elmegy az egyik utána megy a másik, és ettől reszketett a család.

Reszkettek attól, hogy mi lesz a mamával, hogy tudja ezt a veszteséget elviselni?

Bár ami a legérdekesebb volt, hogy a mama igen megsiratta, megkönnyezte a férje halálát, de nagyon derűs volt.

Nem volt az a hajszaggató, miért hagytál el.. stb. nem nagyon derűs volt.

Amitől félt a család, az a temetés volt.

Hogy fogja kibírni a mama amikor ott döng a koporsón a föld.

A temetésen mint később kiderült több orvos is  volt a családban, mindegyik vitt magával injekciót meg egyebeket, hogy ha a mami rosszul lesz.

De a mami nem lett rosszul, ott állt, megkönnyezte a férjét, temetéskor is, de nyugodt derűt árasztott.

Már-már azt hitték, hogy elszállt az agya, hogy ez a fájdalomtól van, de nem úgy nézett ki egyáltalán.

És a temetésen amikor már elment a papa, a sírások, már az összes ismerős részvétét nyilvánította a maminak is. és ő csak ott állt a sír mellett.

A szemét lesütötte és várt.

Már mindenki elment, csak a szűk családi kör, pár ember volt ott, és várták, hogy már menjen a mami.

Érezték, hogy nem lehet mondani a maminak, hogy menjünk mert már mindenki elment, a mami úgy állt ott, hogy nem lehetett megszólítani.

És egyszer csak elérkezett az a pillanat, amit úgy szoktak mondani, angyalt szállt át. Ismeritek, amikor hirtelen egyszerre minden elhallgat és csend lesz, és mikor elérkezett a csend pillanata, a mami fölemelte a fejét és végignézett mindenkin.

És tudták, hogy most fellebbeni a fátyol arról a titokról, hogy a mami miért ilyen derűs, mert senki nem értette.

Várták, hogy megszólaljon, de a mami nem szól semmit, csak így hátramutatott.

És ott a sírtól nem messze állt egy kripta, és a kriptának a feliratára mutatott.

És ebben a pillanatban mindenki mindent megértett.

A felírat így szólt .."köszönöm, hogy voltál"..

A veszteségeink, csak illúziót tudunk veszíteni.

Az illúziónak is érdemes azt mondani, hogy köszönöm, hogy voltál.

Mindennek és mindenkinek, aki volt az életünkben, köszönöm hogy voltál.

Nagyon sokszor emberi kapcsolatban nem akkor veszítjük el a másikat, amikor nyilvánvalóvá lesz.

Az emberi kapcsolatok lényege, és ami nem ez, azt mindjárt tudjuk, hogy illúzió.

Minden emberi cselekvés attól lesz emberi, hogy szabad és önkéntes.

Ezt még a jog is, csak az önkéntes, szabadon tett dolgot tekinti számonkérhetőnek.

A kényszer alatt tettet nem. A párkapcsolat lényege az önkéntesség.

Ha egy párkapcsolatban bármilyen szinten és bármilyen mértékben megjelenik az erőszak, abban a pillanatban vége a párkapcsolatnak.

Nem az szünteti meg a párkapcsolatot, számolja fel, aki elmegy az erőszak elől, hanem az, aki erőszakot alkalmaz.

Ez nem feltétlen fizikai erőszakról van szó.

Nincs párkapcsolat ott, ahol elvárás van. Ennyi! Az is erőszak, gyengéd erőszak.

Honnan tudom, hogy nincs kapcsolatom a másikkal, hogy teljesen vakvágányon vagyok.

Ha számonkérek.

Nincs jogom számonkérni.

Ha engedélyezek valamit.

Nincs jogom engedélyt adni.

Van valami az emberlétünkben hallatlan izgalmas dolog, az hogy a legfejlettebb állatok is vagyunk.

A középkorban úgy definiálták az ember, hogy animalracionale, tehát a gondolkodó állat. Igen, teljes mértékig állatok vagyunk.

Bennünk van minden, ami az állatban is benne van.

És mi ez, ami engem vonz, ami jó nekem, ahhoz foggal körömmel ragaszkodom.

Tehát hogy ha bennünk bármilyen ragaszkodás van, vagy a másik elvesztésétől való félelem, az teljesen természetes.

De eddig bennem az állat, az ember nem tudok mást mondani, e fölött van.

Az emberi kapcsolatoknak a szeretet az alapja.

Ha az nincs, akkor nincs, van nagyon jó állati kapcsolat, tök jó, csak az nem emberi.

Nem baj, az se baj, csak az nem az.

Hogy a mi emberi kapcsolatainkat is át és átszínezik, akkor kisajátító ragaszkodás, a másik elvesztésének a félelme, akkor - gyűjtőként lehet mondani - a féltékenységet.

Ezek teljesen természetes dolgok.

Ne felejtsük el, hogy ez csak a vonzalom szintje.

Ha szeretem, akkor nem tudok mást mondani, ennek nincs helye, de nem úgy nincs helye, hogy elkezdek harcolni ellene magamban, nem!

Ha bármilyen rossz tulajdonságom ellen én harcolok, annak csak egy eredménye lesz, hogy még jobban magamhoz ragasztom, még jobban elmélyül bennem.

Amikor felfedezem magamban az állatot, akkor én nem tudom kiirtani magamból, nem is lehet, nem is érdemes, csak még jobban fokozódik.

Vegyem tudomásul, hát igen, egy állat vagyok.

Megőrülök még a gondolatától is, hogy, fogadjam el, mert ha elfogadom ha nem, akkor is megőrülök.

De ha elfogadom, egyre kevésbé fogok őrülni, eljutok oda, hogy örülni fogok.

Aki bármilyen rossz tulajdonságot tud magáról, elárulok egy nagy-nagy titkot.

Már sok titkot árultam el. Egyáltalán nem rossz.

Nincs egyetlen tulajdonságunk sincs, ami rossz lenne.

Van tulajdonságunk, ezek tökéletesen semlegesek.  Ez eszköz.

Amikor az édesanyánk szíve alatt megfogantunk, a két ivarsejt egyesült, ebben a pillanatban eldőlt, hogy milyen testi és szellemi adottságaink vannak.

Mindazon tulajdonságaink, amik vannak, ezek az én kincseim, ezek az én eszközeim, amivel tudok mit kezdeni.

Nagy titok.

Amilyen tulajdonságom nekem nincs, azzal semmit nem tudok kezdeni.

Mind szívatjuk magunkat, de piszkosul, hogy miért nem vagyok magasabb, alacsonyabb, kövérebb, soványabb, okosabb, butább stb.

Olyan vagyok amilyen, és ilyen még soha nem volt és nem is lesz.

Csúcs vagyok, minden tulajdonságom szuper.

Nem hogy rossz lenne, szuper, mert ez van, más nincs. Csak ezzel tudok..

Mit jelentenek az én tulajdonságaim?

Megmutatják az utamat, hogy én se operaénekes, se balett táncos, semmilyen ilyen adottságom nincs.

Hát meg kell mondani, ezért nem is öltem magam.

Van aki öli magát, és még hallása sem volt. Énektanárokhoz járt, azok megőrültek tőle.

Mert ő operaénekes akart lenni.

Hát ezzel szúrta el az életét, hogy miért nincs neki szerencséje, mert mindenki gonosz volt, mert nem engedték hogy énekeljen.

Egy lebujba nem engedték volna, mert kivágták volna azonnal. De ő azzal ölte magát.

Nem baj.

De viszont van nagyon nagyon sok tulajdonságom, valamit tudok, megmutatja az utamat.

Amilyen tulajdonságom nincs, az megmutatja mi nem az én utam.

Ennek a koordinátarendszernek a másik összetevője, egyik az adottságaim, a másik pedig a körülményeim.

Mert hiába vagyok egy született matematikus zseni, hogy ha én egy városszéli putriba növök fel, ahol még azt a szót sem hallom, hogy matematika, soha nem lesz belőlem.

Viszont én leszek a legjobb zsugás, meg kockázó meg egyebek a környezetemben, de matematikus az életbe nem leszek. Nem baj.

Tehát az, hogy egy adottság hogyan tudja kibontani magát, ehhez nagyon fontos dolog hogy milyen környezetben vagyok.

Itt is, hogy mi az amin tudok változtatni, és mi az amin nem tudok változtatni.

Ha tudok változtatni, úgy is megváltoztatom, amin nem tudok azok az adottságaim, azon nem tudok változtatni.

Környezetemen sok esetben igen, de van amikor abszolút nem tudok változtatni.

A kettő adja meg, hogy mi az én utam, és mi nem az én utam.

De ha nem látom akkor sincs semmi baj, semmi az égadta világon, mert mindig megkapjuk azt, hogy lássunk.

Ha nem látunk az se baj, ez olyan mint nekimegyünk a falnak, ott már úgyse tudunk tovább menni.

Ezt a kegyelmet, amikor létkényszer alá kerülünk, ezt úgy hívják, hogy betegség.

Minden betegség megállít valamiben, nem tudom megtenni, mert képtelen vagyok rá, így mindjárt megmutatja, hogy mi nem az én utam.

Minden betegség kényszerít valamire, és megmutatja mi az én utam.

A világ legaktívabb mukija lehetek meg minden.

Itt semmi baj nincs, eddig semmi baj nincs.

Ha én elítélem azt, ki lusta minta a dög, aki ki sem dugja a lábát sem az ágyból, mit gondoltok milyen betegséget kap?

Ki se tud mozdulni az ágyból. Dögleni fog egészen addig, addig, amíg el nem fogadja azt, hogy ilyen is van, és így is lehet.

Mindig arra kényszerít minket az élet, hogy azt tegyük meg, amit nem tudunk elfogadni másokban.

A mi valóságunk a következő:

Itt van a létezés teljessége, a létezés valósága, minden ami van.

Én mint ember magamban hordom a létezés teljességét, teljesen lefedem ezt.

Abban a pillanatban amikor én belecsöppenek a közösbe, elkezdek gondolkodni, ebből az egységből kétségbe esek, megtanulom, hogy mi a rossz.

A létezésnek egyes szeleteiről azt mondom, hogy ennek nem is szabadna lenni, ez olyan rossz, olyan gonoszság, ennek sem szabadna lenni, és borzasztó hogy ilyen van.

De mit csinálok, az én világomban csinálok egy virtuális hiányt.

Ez azért virtuális hiány, mert teljesen lefedem a valóságot.

A valóság mit csinál? VAN!

A valóság piszkosul nem törődik azzal, hogy mire mondom hogy jó, és mire mondom, hogy rossz.

Én ezt teljesen elutasítom, és csinálok egy hiányt, de csak itt, mert én is mint a teljesség, semmibe nem különbözök a teljességtől, és bennem is minden ott van ami a teljességbe van. Az is benne van, amit én elítélek.

Ott van. Kablir Dzsibran írja a Próféta című könyvében, hogy nincs az az emberi aljasság, amit alul ne tudnánk múlni, de az a szentség se, amit felül ne tudnánk múlni.

Ott van bennünk minden.

Azt mondja, hogy ki nem állhatom azt, és ezt, nemezt, elutasítom.

Meg kell mondanom, hogy mindannyiunkat a szociálizáció predesztinál a betegségre.

Mert megtanítja, hogy mi a jó és mi a rossz.

Hogy el kell ítélnem azt az ember, aki ezt csinálja, azt csinálja, amazt csinálja. 

Tömény tragédia.

Ugyanis mi történik?

Először is figyeljünk oda, hogy mi zavar minket?

Ha valaki ugyanazt csinálja mint mi, hát az nem baj,  mi sem természetesebb, hát az a jó. Mitől akadunk ki?

Hogy hogy merészel ilyet csinálni a másik?

Őrületesen el kezd zavarni, amit én megtanultam elutasítani, hogy vannak akik ezt mégis megcsinálják.

A mocskos erkölcstelen állatok. Mi történik?

És most már itt had mondjam meg, hogy ha boldog akarok lenni mire érdemes nagyon-nagyon odafigyelnem, hogy mi zavar engem, mi hoz ki a sodromból?

Mert minél jobban kihoz engem a sodromból, annál mélyebben ítélem el, annál kevésbé vagyok képes elfogadni azt az emberi cselekvést, amit elítélek.

Ami annyit jelent, annál erősebben dolgozik bennem.

Amit én elítélek, az bennem is meg van és nem középiskolás fokon.

Minél dühödtebben ítélem el, annál inkább bennem van.

Nagyon jól tudjuk, ez a leggyönyörűbb...  a prüdek.

Tudjuk a prűd emberekről, erotomán állatok.

Fuj, így meg úgy.

Minél dühödtebben ítéli el, annál inkább benne van, már majd megőrül tőle.

Tehát mi zavar, tök mindegy hogy mi zavar, ott van bennem elég rendesen.

Szóval amikor ezt hallja az ember, most tessék gondolni arra, kiket ítélnek el és miért?

És erre van képe azt mondani a Bigelbauer-nak, hogy én olyan vagyok.

Hát én, frankón nem vagyok olyan.

És végig gondoljátok az életeteket és nem fogtok egy mozzanatot sem találni az életetekbe, ami arra utalna, hogy ti olyanok lennétek, mint azok akiket elítéltek.

Nincs az a lelkiismeret vizsgálat ami ezt kimutatná. Nem is vesszük észre. Tök vakok vagyunk magunkra.

Mondanom se kell, tökmindegy mit ítélsz el a másikba, hogy kapzsi, vagy tolakodó, vagy csaló, végig gondolod az életedet, se tolakodó, se kapzsi, se csaló nem vagy.

Rajtad kívül mindenki látja, tök az vagy, de teljesen.